Grencsó 65!
A beszélgetés online zajlott.
Kérdező: Szia Pisti! Telefonon beszéltünk róla, hogy a közelgő 65. születésnapod alkalmából készítenénk egy valamiféle életút interjút. Készen állsz?
Grencsó István: Nem igazán. (Sóhajt.)
K.: Miért?
G.I.: Itt - ott már minden elhangzott… meg néhány oldalban egy életút…?
K.: Mégis, ez egy jeles évforduló, megpróbálhatnánk… Arra gondoltam, hogy elsősorban természetesen a zenei pályádra koncentrálhatnánk, noha biztos azon kívül is számos izgalmas dolognak voltál részese. Mi volt az első találkozásod a zenével? A családodban zenélt valaki?
G.I.: Sem a családban, sem a távolabbi rokonságban nem zenélt senki. Nem ültettek zongorához 3 évesen… Középiskolai zenekar az első lépés. Szóval dobosként kezdtem, mint mindenki… ugye ismered a mondást. (Nevet.) 1974-75. Nap együttes néven igényes, saját zenét csináltunk. Akkoriban (1973) nagyon hatott rám a Jethro Tull „Thick as a Brick” című lemeze.
A szüleim, a család 1974-ban Szombathelyre költözött, de én később, csak egy év múlva. Közben zenekaroztunk és eladóként dolgoztam egy nagyáruház műszaki osztályán. A költözéssel megszakadt az addigi „aktív” zenélés. Szombathelyen Németh Pál fuvolaművész magántanítványaként ismerkedtem a zenei alapfogalmakkal, alapismeretekkel. Klasszikus fuvolaiskolai darabokkal foglalkoztunk, ez addig tartott, amíg 1976-ban be nem hívtak katonának. Ott találkoztam Geröly Tamással. Leszerelés után felkerestem Tamást, és vele, ill. Scheer József basszusgitárossal, megcsináltuk a Masina TMK Alkotó Műhely nevű formációt. Közben Szombathelyen karbantartó lakatosként dolgoztam a Lakástextil gyárban.
K.: Fel tudod idézni, közben milyen új zenei hatások értek?
G.I.: Egészen konkrétan emlékszem, hogy Tomasz Stańko, Tomasz Szukalski, Edward Vesala és Peter Warren lemeze (az 1975-ben megjelent TWET-ről van szó – K.), amit egy rock lemezért cserében szereztem, radikálisan változtatta meg az elképzeléseimet a zenéről. Nagyon sokszor hallgattam. Egy új látásmódra, improvizációs megközelítésre nyitotta rá a szemem. Aztán persze mások is…: Amerikaiak… Rahsaan Roland Kirk és Yusef Lateef örök kedvencek. Ornette Coleman, Sam Rivers, Coltrane és a többiek… a japán, a holland, vagy a német vonal.
K.: Kb. 1982-ben történt, hogy Győrben a Masina díjat nyert egy amatőr zenei versenyen, jazz kategóriában, ami új lehetőségeket nyitott meg, új kapcsolatokat hozott.
G.I.: Föl kellett utaznunk a fővárosba… csicseregni a rádióban…
Akkor tájt ismertük megy egymást Dresch Mihállyal, aki meghívott formálódó zenekarába és 1984-ben Budapestre költöztem. Misivel, Baló Istvánnal és Benkő Róberttel 8-9 évig rendszeresen játszottunk a Bem rakparton, a Közgáz Jazzklubban, jártunk egyetemi klubokba (akkor még voltak), külföldi koncertek, NSZK, NDK… stb. Misivel eljártunk mások koncertjeire is, így hallottam először a Szabados triót, a klasszikus felállásban, Vajda Sanyival és Faragó Kázmér Antallal.
K.: Hogyan kerültél személyesen is kapcsolatba Szabadossal, akinek aztán nagy hatása volt a pályádra?
G.I.: Sárváron minden évben volt egy fesztivál a Várban, ahova meghívták a Masinát, és ott játszott Szabados is szólóban. A koncertünk után Gyuri meghívott ebédelni, és akkor ajánlotta, hogy játsszak a szeptettben. Az Adyton lemez megjelenése után (1983) ugyanis Lakatos Tóni – az akkori szóhasználattal – disszidált, és megürült egy hely a zenekarban. Én akkor még csak sejtettem, ki a Szabados. Őszintén szólva megijedtem. Nem tartottam magamat olyan szintű zenésznek, hogy ezt meg tudjam oldani. De ez a hívás, ill. kihívás volt a pecsét arra az elhatározásomra, hogy véglegesen zenével akarok foglalkozni.
K.: Sűrű időszak lehetett. Dresch kvartett, Szabados, sőt, voltak saját dolgaid is.
G.I.: Valóban akkoriban kezdett formálódni a Kollektíva is.
K.: Őrzök archív felvételeket ebből az időből, kazettáról digitalizált anyagokat, pl. a Grencsó 4 Archív 1984 címűt, amit Bognár Feri rögzített Szombathelyen. Radikálisan pimasz, friss, a hazai palettán senkihez nem hasonlítható zenét játszottatok.
G.I.: Sok minden történt azokban az években az említetteken túl is. Sokat muzsikáltunk Újvidéken. Kapcsolatba kerültem Tolnai Ottóval, Kovács Tickmayer Istvánnal. Performanszokat csináltunk Ladik Katalinnal, ilyesmik. Fontos még, hogy megismerhettem Peter Kowaldot. Nagymestere volt az életerős szabad zenélésnek. A német radikális free vonalat képviselte. Kazettányi anyag őrzi közös tevékenységünket.
K.: És a Szabadossal, a Dresch kvartettel készült lemezek után megjelentek „hivatalosan” is az első felvételeid a saját neveden.
G.I.: Az első ilyen a „Kollektíva 1988 – 89” című anyag volt, ami vinyl (analóg) formában jelent meg, az Adyton Records kiadásában, illetve az 1988 áprilisában az Újvidéken Tickmayer Öcsivel adott duó koncertünkről készült, 1990-ben kiadott Chamber Music című LP.
K.: Ezt az ebay-en márciusban 69 Dollárét kínálták, mint ritkaságot.
G.I.: (nevet) Ha valakit érdekel ennyiért, még talán tudok szerezni belőle…
K.: Elkelhetett, mert most már, mint nem rendelkezésre álló tétel szerepel. De térjünk vissza ahhoz, miként indult a saját lemezek sora a Kollektívával?
G.I.: 1991 táján megszűnt az együttműködésem a Dresch kvartettel. Ez elég nehéz időszak volt, fél évig csak tengtem-lengtem. Megismerkedtem jó zenészekkel, Jeszivel (Jeszenszky György), Czakó Péterrel. Petivel és Borlai Gergővel gründoltunk egy triót, kb. 1 évig játszottunk együtt, aztán Jeszi szállt be dobolni. Közben zenéltem a Makámban is. Szerettem. 1995-ben Simon Géza Gábor ajánlotta egy CD felvétel lehetőségét, ebből lett az Ébredés, ugyancsak ő javasolta, hogy készítsek egy Monk anyagot (Grencsó Kollektív plays Monk, 1995.), illetve ragtime lemezt (in rag time, 1997.) ’97-ben sikerült megvalósítani egy régi tervemet, és egy nagyobb zenekarral rögzítettük a Villa Negrát. Regős Pista tenorozik, Szandai Matyi bőgőzik… erős „szereposztás” volt… Az évtized a Rejtéllyel és a Fekete kenyérrel zárult, ezeken már Benkő Robi bőgőzött.
K.: Szóval egy reccsenés után szépen beindult a Kollektíva szekere. Hallgattam mostanában ezeket a lemezeket, és szerintem meglepően frissek ma is, nem fogott rajtuk az idő. Különösen szeretem a Monk anyagot, mert ugyan rengetegen játsszák és dolgozzák fel a kompozícióit, a Te változatodon érzem azt, hogy teljesen belsővé tetted, átszűrted magadon, nem csak lejátszottátok a pazar témákat némi improvizációval. Visszatekintve úgy látom, nagyon különböző stílusú zenék felhasználásával formáltad a saját stílusodat: ragtime, Monk, Ránki György, a 60-as évek táncdalai. És ezekből végül mind félreismerhetetlenül Grencsó lett. Túl hosszadalmas lenne végigmenni valamennyi albumodon, mert szép hosszú a sor, és mielőtt rátérnénk kétezres évek változásaira, hadd kérdezzem: közben miként alakult a kapcsolatod Szabadossal?
G.I.: Nagyjából folyamatos volt a munkakapcsolat és az emberi kapcsolatunk is. Játszottam a MAKUZ-ban, akkoriban még be lehetett menni a Fonóba is. Ha jól emlékszem, Debrecenben adtuk elő élőben Az események titkos történetét, készült róla egy film is. A hatása folyamatos volt onnantól, hogy megismerkedtem vele és a zenéjével, a gondolkodásával, és ez a hatás tulajdonképpen mindmáig tart.
A zenei és szellemi hagyatékának ápolására hoztuk létre 2015-ben a nagymarosi Adyton Szabadzenei Együttlétet, és bizonyos értelemben az általa kezdeményezett és vezetett Kassák Karácsonyokra emlékezünk az Adyton Karácsonyokkal. Bennem igazából a kapcsolatunk vége felé került minden a helyére, nyerte el a hatása a súlyát és a jelentőségét.
K.: Mielőtt áttérünk a pályád következő szakaszaira, beszéljünk egy kicsit az egyéb tevékenységeidről, amikkel még foglalkozol, mondhatnám úgy is, hogy igyekszel kifejezni magadat más eszközökkel is. Mi a helyzet a fotózással?
G.I.: Az úgy 76-77 táján kezdődött egy kölcsön kapott Zenit kamerával. Tudod: ami, a zenémben nem látható, a képeimen nem hallható… (nevet) A két dolog – muzsika és fotó – testvérként megvannak. Néhány képemet megvették, másokat elajándékoztam. Denise-nek, a feleségemnek készítettem a Kilincsek könyvét, egy szombathelyi kiadó megjelentette… Tolnai Ottó írt szép bevezetőt hozzá.
K.: Jó, hogy említed Denise-t. 1979-ben házasodtatok össze, fiaitok, Illés és Máté 1996-ben, illetve 2000-ben születtek. Családfenntartó lettél, miközben végig a zenélésből kellett megélnetek. Miként látod, mikor volt könnyebb, a 80-as években, vagy utána?
G.I.: A 80-as években talán könnyebb volt, jobban hallgattak az emberek élőzenét, voltak klubok, zenélési lehetőségek. Amúgy mindig ugyanúgy élek, egyszerűen, ez döntés kérdése! Apuci nem mehetett be az ATV-be nyafogni… (Fanyar nevetés.)
K.: A járvány, a koncertek megszűnése hogyan érintett?
G.I.: Nehezebb idők, a nehéz időkben… Bekapcsolódom kétkezi, karbantartási munkákba. Van szakmám, előteremtem a csekkekre valót… A szövetségek nem segélyeznek….
K.: Szóval bekövetkezett! Michelangelo széklábat farag. Miközben elég zárkózott ember vagy, nehezen beszélsz magadról, ezt ennek az interjúnak a kapcsán is tanúsíthatom, írsz verseket, amiket közzé is teszel itt-ott, és ez azért mégis más, talán közvetlenebb bepillantást enged az érzéseidbe, gondolataidba, mint a zene.
G.I.: Úgy 8 éve írom le a verseket. Tulajdonképpen az AMA-ból indult, le kellett írni szövegeket, gondolatokat. Néhány legutóbbi CD kiadványon is olvashatók. Van, ami foglalkoztat, az életem része, próbálom megírni. Néha rám jön, van egy füzetem, lejegyzek szavakat, aztán igazgatom, később kikerekedik. Elég kiszámíthatatlanul működik, de hát nincs semmi kényszer.
K.: Mi az AMA?
G.I.: Az AMA = A Másik Arc… Beat csoport. Azért csináltam, hogy tudjak vezetés közben jó zenét hallgatni. (Nevetés.) Eddig két lemeznyi anyag állt össze, illetve tulajdonképpen van egy harmadik is, de ezek csak ilyen kis példányszámos dolgok, magán kiadásban. Gyűjtőknek…
K.: Visszatekintve úgy tűnik, a 90-es évek a triók korszaka volt, de dolgoztál kibővített zenekarokkal is. 1999-ben a Fekete kenyérrel lezárult ez a szakasz, azóta sem készítettél hagyományos fúvós – bőgő – dob felállásban lemezt. Mi jött utána?
G.I.: 2001-ben a 7 ének az utolsó mohikánoknak című lemez, amit a Kampec Doloresből Hajnóczy Csaba és Kenderesi Gabi, továbbá 3 férfi (Voces) énekes és két DJ közreműködésével vettük fel, aztán két évvel később nagyjából ugyanehhez a csapathoz beszállt még Szemző Tibor, ebből lett a Dream-Car. Egyik sem tartozik a jazz mainstream vonalához, ezek kísérleti zenék, meg régóta forgatott ötletek, álmok (dreams) megvalósításai. Ebbe a vonulatba sorolható még a Tiszteletzene, amit a Magyar Rádió irodalmi osztályának felkérésére komponáltam az 1956-os forradalom 50. évfordulójára.
K.: És közben formálódott az új „nagy” Kollektíva, ami nagyjából az évtized közepére állt össze.
G.I.: Először Hans van Vliet-et, az akkoriban Budapesten élő holland harsonást győztem meg, hogy szálljon be hozzánk, később csatlakozott még Lewis Jordan testvérem, az amerikai szaxofonos – költő. Lewis felesége magyar, ezért viszonylag gyakran jöttek Magyarországra. Hartyándi Jenő hozott össze bennünket Győrben, ebből alakult ki később a barátság és a munkakapcsolat.
A Jenőnek amúgy is nagyon sokat köszönhetek, meghívott majdnem minden Mediawave-re, támogatta a kezdeményezéseimet. Az is az ő érdeme, hogy 2014-ben a komáromi Mediawave fesztiválon bemutathattuk a Szabados anyagunkat. (Ez jelent meg 2015-ben Derengés címen, dupla CD-n. - K.)
K.: Térjünk azért még vissza a 2005 utáni időszakra, az erős fúvós szekcióval jellemezhető, különböző munkaneveken futó Kollektívára.
G.I.: Sokat játszottunk, koncerteztünk, gyakran külföldön is, felvételekkel is jól dokumentált ez a korszak. A hivatalosan megjelent lemezek mellett készítettünk magán kiadású anyagokat is. A hangzás alapja valóban a több fúvós volt, de tudtunk ezzel is kísérletezni, volt úgy hogy 2 tenor, 2 harsona, 2 bőgő, 2 dob felállásban játszottunk. Ha kellett, Hans trombitált is. A BMC-nél két lemezünk is megjelent, (Szőttes fekete-fehérben; Local Time) a másodikon már Miklós Szilveszter dobolt. Szilveszter játéka nagyon jól illeszkedik az elképzeléseimhez, a dobot általában nem ritmushangszerként használja, hanem sokkal általánosabb értelemben hangszerként, és ezt csak nagyon kevesen tudják. Hanst egy idő után már kevésbé inspirálta a zene, Lewis csak alkalmilag volt elérhető, így a 2010-es évek elejére kifújt ez a több fúvóson alapuló időszak. Kb. egy évig sokat trióztunk Robival és Szilveszterrel, amikor Szilveszter ajánlotta Pozsár Máté zongoristát. Gyorsan egymásra hangolódtunk, és indult a Kollektívának egy új és erős korszaka.
K.: A Kollektívában korábban soha nem volt zongorista. Ez ilyen értelemben is új korszak.
G.I.: Sok új kompozíció született, de az évek során egyre inkább tolódtunk a spontán muzsikálás felé, kísérleteztünk formákkal, hangzásokkal. Aztán dolgoztunk pl. Rudi Mahallal, két közös lemezünk is készült (Rétegzene; Eleven Spontaneous Music Pieces.)
K.: Nagy tempót diktáltatok, évente 2-3 lemezzel jelentkeztetek ebben az időszakban.
G.I.: Igen, ez részben annak köszönhető, hogy a BMC mellett nagyon jó munkakapcsolat alakult ki Hunka Robival, a Hunnia Records tulajdonosával, aki egyrészt stúdió lehetőséget biztosít, ha valami ötlettel jelentkezem nála, másrészt számos felvételünket meg is jelentette.
K.: Ahogyan közeledünk napjainkhoz, egyre nehezebb áttekinteni, összerendezni a meglehetősen szerteágazó tevékenységedet, de azért tegyünk egy kísérletet. Az együttműködésetek Dukay Barnabással akár önálló szakasznak, történetnek is tekinthető. Hogyan kezdődött?
G.I.: Mindketten szerepeltünk 2015-ben az Újbuda Jazzfesztiválon, személyesen ott ismerkedtünk meg, és mondtam, ill. kértem, hogy nekem nagy öröm lenne, ha játszhatnánk együtt. Ez nemsokára meg is történt, 2015 októberében az Auróra pincéjében adtunk egy duó koncertet.
K.: Emlékszem, mondhatom, történelmi esemény volt!
G.I.: Engem nagyon inspirál Barnabás gondolkodásmódja és a játéka. Nem akarom párhuzamba állítani Szabadossal, mert nagyon különböző alkatok, de számomra a Szabados után maradt űrt is pótolja Barnabás. Mint zeneszerző és gondolkodó nagyon fontos nekem egy spirituális folyamat fenntartásában. Hozzájárul ahhoz, hogy teljesen új zenei világokba lépjek be.
K.: Immár hosszú és széles folyamot tesznek ki a közös zenéitek, amiknek közös, és talán legfőbb jellemzője, hogy az első hangtól az utolsóig valós idejű komponálásban születtek. És talán kiléptetek a bármennyire is szélesen értelmezett jazz keretei közül, hiszen nincs téma, és hozzá kötődő improvizáció, nincs ritmusalap, csak a közös zenei gondolatok áradása. Legújabb lemezetek, a When Down… (Amikor a hajnal…) sokkal inkább kortárs zene, mint jazz.
G.I.: Mindegy, minek címkézzük, a zene a lényeg. Én nagyon jól érzem magamat ebben a szabad zenei formában. A lényegben…
K.: A Trió Kontraszt?
G.I.: A Trió Kontrasztot szintén Hartyándi Jenő keltette életre. Elsősorban Kovács Tickmayer István zenei elképzeléseinek a megvalósítását szolgálja, de nekem is kedves és fontos ez az együttműködés. És valóban sok minden zajlik, nagyjából párhuzamosan. Nagymaroson 2015 óta szervezzük augusztus végére időzítve az Adyton Együttlét programjait, és beindultak az Adyton Karácsonyok is, egy ideig változó helyszínnel, most úgy tűnik, az Opus Jazz Clubban lehorgonyozhatunk vele. A járvány megtörte a sorozatot, de talán az idén folytathatjuk ezeket a rendezvényeket. Az Adyton programokon rendszeres résztvevő fiatalokból szerveztem a Friss Csoportot: figyelem, jön az új generáció! Aztán volt a String Collective, Benkő Robival, Szabó Sanyi és Heidrich Roland gitárosokkal, velük a Folyami zene sorozatot csináltuk. Sanyi nélkül, Bolcsó Bálinttal kiegészülve, Szalontay Tünde színésznő közreműködésével vettünk fel az „Ajtótól kapuig” című „verses” lemezt, Bolcsó Bálinttal duóban pedig az elektronika és a fúvós hangzás ötvözésével próbálkoztunk, természetesen szabad zenei keretekben.
K.: A New York City Jazz Record című szaklap elismeréssel említette 2020 lemeztermésének részeként a Ken Vandermark-kal készült első közös lemezeteket. Legalább ennyire jó hír, hogy minden jel szerint tartós együttműködésre rendezkedtetek be Ken-nel.
G.I.: Nemrég online formában kijött a második lemezünk is, Burning River, Melting Sea címmel, amin részben duóban, részben Benkő Robival trióban játszunk. A közös munka Ken-nel, terveink szerint legközelebb ősszel folytatódik.
K.: Erről az új lemezről is megjelentek az első kritikák, és nagyon kedvező a fogadtatása. Végül a kötelező kérdés: min dolgozol, mire készülsz, mit tervezel?
G.I.: Vonós zenekarra (2 hegedű – cselló - bőgő), ill. vonósnégyesre írt zenén dolgozom.
K.: Lám, az örökös megújulás! Kíváncsian várjuk. És köszönöm a beszélgetést!
G.I. Én is köszönöm neked Zsolt, és Robi ’bát is üdvözlöm!!
K.: Isten éltessen, Pisti, még hosszú, egészségben és alkotó kedvben telő életet kívánok szeretteid körében!
