Jazz? Kanizsa!
Talán azt nem kell senkinek sem mondani, hogy ha november, akkor Nagykanizsán a már megszokottan elcsöpögtetett jazzkoncerteknek a felfokozása valósul meg a régi hagyományokra építve. Igaz, hogy a kezdetekben sátorozó tömegeket és a háromnapos fesztivált most már egy klubkoncertes estévé kellett szelídíteni. Ettől függetlenül a Kanizsai Kulturális Központ és a kanizsai jazz motorja, Godinek Ibolya „Ibi” a lehetőségekhez képest mindent megtesz, hogy a hagyomány megmaradjon, ezért változatos programmal készül évről-évre.
Idén három formáció döngette a Medgyaszay Ház barnás színpadát, az Urbán Orsi Group, a Ektar Instrumental Quintett és a Mash Trió kapott lehetőséget a nagyérdemű elvarázsolására.
Este hatkor Mikola Mária és Baráth Zoltán megnyitó kedves szavait hallottuk, majd a porond máris Urbán Orsiéké lett. A koncerten változatos csokrot kaptunk a csoport portfóliójából, másoktól átvett feldolgozásokat, klasszikus standardeket és nem utolsó sorban a 2012-es „Mindig Játék” címe album oszlopos dalait hallottuk. Érdekes élmény volt váltva hallani angol, portugál és magyar dalokat Orsi tolmácsolásában. Orsi énekhangja remekül illik a jazz stílusához, szépen belesimul a szaxofon-zongora-bőgő-dob adta zenei alapba. A koncert igencsak bensőségesre sikeredett, ez is Orsi érdeme, aki nagyon kedvesen és bizalommal szólt a dalok közötti átvezetésekben a hallgatósághoz. Kollmann Gábor fenomenális szaxofonjátéka felejthetetlen volt, Révész Richárd pulzáló zongorafutamai rendkívüli összhangról tettek tanúbizonyságot. Nem lehetett elmenni Hárs Viktor halálpontos és virtuóz bőgőzése és Czibere József ritmusszekciója mellett sem. Sajnos elég gyorsan eljött a koncert vége és még ráadást sem kaphattunk, hiszen feszített volt a tempó, a rövid átszerelés után már más formáció érkezett a színpadra.
Második fellépőként az Ektar Instrumental Quintett érkezett a világot jelentő deszkákra. Érdekes ez a kvintett így, mormogtam magamban, amikor megláttam a nagytotált. Szőke Szabolcs eléggé otthonosan mozog városunkban, mert elég gyakori fellépő számtalan formációjának is köszönhetően. No meg annak a számtalan, egzotikus és szinte ismeretlen hangszerének köszönhetően, melyet megszólaltat. Gadulka, sarangi, array mbira, de ezek csak azok a hangszerek, amik ma előkerültek játék közben. Szabolcs mindig hihetetlenül rezignáltan viselkedik és játszik a színpadon. Fegyelem és pontosság jellemzi változatos játékát, mely igazi kuriózumként jelenik meg az éterben. Jobbján Csókás Zsolt volt, aki fiatalos lendülettel kezelte gitárját, effektjeinek segítségével számtalan hangzásvilágot teremtett meg, melyek hol belesimultak Szabolcs által játszott hangulatba, hol pedig éppen kicsapott belőle, de ezzel az ellentéttel remekül feszítette a dalt tovább. A bal sarkot Váczi Dániel védte, aki szaxofonjátékával képviselte a fúvós-rezes hanghullámokat. Játéka nagyon impulzív volt, teljes szabadsággal adta át pillanatnyi lelkiállapotát és érzéseit a nyitott füleknek. A csoport arcmimikusa Benkő Róbert volt, aki bőgőjátékával és a zene hangjaira azonnal reagáló arckifejezéseivel nyitott könyvként adta át magát a zene és a zenélés élményének. Hatalmas átéléssel és csodálatos szólókkal emlékeztetett mindenkit, hogy a mély hangok varázsa mennyire elengedhetetlenül szükséges a zenében, főként a jazzben. A nélkülözhetetlen ritmust Sárvári Kovács Zsolt dobolta, aki változatos dobverőkkel és egyéb kis kiegészítőkkel kapcsolódott az Ektar képviselte változatos, főként keleties hangzásvilághoz. Szólóiban engedte el a fegyelmezettségét és szinte az mondhatom, egy másik ember bontakozott ki a szólók során, s vált hitelessé, hogy mennyire ismeri és birtokolja ezt a fajta zenei stílus igényeit is. A formáció nagyon egyben volt, egy húron pendültek, hiszen az Ek-tar indiai szónak pontosan ez a jelentése.
Az átállás után egy izgalmas trió lépett a színpadra, a Dés András által fémjelzett Mash Trió. Valójában ez egy országhatáron átnyúló osztrák+magyar kollaboráció, ahol három, első látásra nagyon különböző ember alkot egy egységet. Tudtalevő, hogy a csoportosulás alapja kezdetben duó volt, melyhez Vincent Pongrácz osztrák klarinétos később csatlakozott csak és mondhatni – fel is borította az addigi sakktáblát, újraosztva a lehetőségeket és a stílusok közötti átjárhatóságot. Dés András jelezte is konfjában, hogy nagyon más fundamentumokkal és neveltetéssel rendelkeznek, ami tökéletesen igaznak is bizonyult. Még szerencse hogy jazzt játszanak, ahol a határon tökéletesen el vannak mosva a zenei és származási határok is. Hangzásviláguk érdes, kemény, rendkívüli figyelmet igényelt a koncert megértése is. Dés András az ütőfronton rendkívül változatos ritmusvilágot szólaltatott meg, volt ahol a sorok között is ritmusváltások voltak, alig bírta követni az ember. Természetesen a végére mindig minden kikerekedett és látszott, hogy ez azért zsenialitás a javából. A már szóba hozott Vincent Pongrácz klarinétjával bebizonyította, hogy samplingelve akár még hegedülni is képes egy fúvós hangszerrel. Ezen kívül számos hangszert és nem létező hangi világokat is transzponált klarinétjára, minden dalban meglepetéseket okozva számunkra. A csapat másik „csodabogara” Mahan Mirarab, aki iráni felmenőkkel büszkélkedhet. Tanulmányai során a perzsa, az arab, az afrikai, a török és a kurd népzenei világ gyakorolt rá jelentős hatásokat. Gitáron, fretless gitáron és oudon játszva kápráztatott bennünket azzal a brutális spektrumú népi hagyományvilággal, mellyel kontinenseket zárt gyűrűbe egy-egy dalban.
Mivel is zárhatnám soraimat? Talán azzal, hogy a jazz él és élni fog. Az is biztos, hogy Nagykanizsán is tesznek róla eleget, hogy ez biztosítva legyen.
