ZZAJ: Juhász László szabadkai EFIAP fotóművész kiállítása az iFben
Szöveg: hofi.
“Excellence FIAP" (EFIAP) : A Fotóművészek Nemzetközi Szövetsége (FIAP) által adott elismerés azoknak a fotóművészeknek, akiknek jelentős számú munkája került be a FIAP által támogatott nemzetközi kiállításokra. Fédération Internationale de l'Art Photographique.
Sokat szeretnék itt elmondani abból, amiről Juhász Lászlóval beszélgettünk a kiállítással kapcsolatban, felidézni egy mindkettőnk és sokunk számára emlékezetes, nosztalgikus korszakot.
Laci Szabadkán született, fiatalkora Jugoszláviája a szocialista tábor fenegyereke, zeneileg szabad és nyitott volt a “nyugat” felé. Középiskolásként társaival a progresszív rock érdekelte: King Crimson, Pink Floyd, Led Zeppelin, Blood Sweat & Tears, John Mayall and The Bluesbreakers, Rory Gallagher… volt a kedvencük. (De megszerezte az IF négy lemezét is, már akkor nagy hatással volt rá az IF zenéje. Most is, tudjátok, mire gondolok?).
Figyelmük hamar a jazz-rock felé terelődött: Chick Corea - Return To Forever, Weather Report… Öt-hat fiatal összeállt, írtak az amerikai követségnek, hogy szeretik az amerikai jazz zenét, jó lenne olvasni a DownBeat magazint. A követség kinevezte a társaságot “Friends of music US”, és rendszeresen elküldte a magazin új számait, sőt évente 3-4 vinyl jazz lemezzel is megajándékozta a “klubot”.
Evés közben jön meg az étvágy, nem elég olvasni és csak néhány lemezt hallgatni: angliai kiadóktól lemezeket rendeltek levélben. A lemezek árát is beszuszakolták a borítékba. A dinárokat, hogy a cenzúra ne találhassa meg, indigó papírba csomagolták. (Mai fejjel vicces elképzelni, mit szólhattak a kiadóban, amikor a zörgős-ragadós fekete papírból kiestek a ropogós dinárok. Azt szólták, hogy elküldték a lemezeket, sőt folyószámlát nyitottak nekik, megírva, hogy pluszban, vagy mínuszban maradtak a fizetéssel az átváltás után. (Hol van ma már ez a mentalitás?) Nekünk Magyarországon a dinár “félkemény” valuta volt, csak kicsit volt könnyebb hozzájutni, mint a dollárhoz és a márkához. Viszont, aki kijutott Jugoszláviába, dinárokkal csoda dolgokat vehetett. Aztán jött az izgalom a határon.
A jazz meg szólt a vinylekről, hippy korszak, szabadság, micsoda élet, micsoda zenék.
A hetvenes években rendezték Belgrádban a New Port Jazz Fesztiválokat. Az eredeti sorozat, 1954-ben indult Newport, Rhode Island-en, ezek mintájára, ezzel a névvel “költöztek” a fesztiválok Belgrádba a hetvenes évektől.
71-ben és később Miles Davis is fellépett, de majdnem mindenki ott volt, aki számított a jazz történetben. (“according to Europe Jazz Network, this festival hosted almost everyone who’s important in jazz history”.
https://whoisthemonk.wordpress.com/2010/12/04/miles-davis-the-newport-jazz-festival-in-belgrade-1971-2/ )
Ezeken a fesztiválokon hallgatta a jazzt és fotózott fekete-fehér filmre, 19 évesen Laci: közvetlen közelből Miles-t és a többieket. (Miles Davis méretes portréja a zongora mellett látható az iFben, elegáns, antik keretben. Több képen szerepel a mester.) Akkoriban még nem nagyon korlátozták a fotózást koncerteken. A zenészeket nem zavarták a fotósok, pillanatok alatt zenéjük világába kerültek, a külvilág szinte megszűnt számukra. A fesztiválnapok fénypontja az éjszaka: jam session-ők város szerte. Egy emlék, Dave Brubeck zenekara játszotta a „Take Five”-ot, húsz perc után beszáll Gerry Mulligan. Laci emlékei szerint közel egy órán át hallgathatta a „Take Five” improvizációkat.
Aztán vonattal haza és este újra vissza Belgrádba.
Magyarország (jól emlékszünk mi, akik emlékszünk) ennyire sem volt szabad. Fesztiválra utazgatni hosszú hajjal, farmerben, nyugati jazz zenét hallgatni, hamar felkeltette a biztos elvtárs figyelmét. De azért itt is elindult a régebben tiltottnak számító jazzélet. Magyarországon ennek egyik központja a Szeged Ifjúsági Ház Jazz Club volt. Sokáig Drienyovszky András vezette és jobbnál jobb koncerteket szervezett. Drienyovszky András munkájának köszönhették, hogy a nyugati jazz zenészek mellett megismerhették a keleti blokk zenészeit (Szabados, Binder, Dresch, Grencsó, Jiri Stivin, Namislowsky, Stańko…) Laci azzal segítette Andrást, hogy átcsempészte Szabadkáról az András által vásárolt lemezeket. (Micsoda világ, dugdosni kellett a hatóságok elől a zenéinket, mert üldözték. Ma újra sokan jó ötletnek tartják a “renitensek" ilyenfajta ellenőrzését.) Laci a régóta gyűjtött DownBeat magazinjaval is segítette a klubot. Szegeden készült a portré Szabados Györgyről, az is a kiállítás “főfalán” látható az iFben.
Az iF emeleti részén a színes képek újabbak, digitális technikával készültek. A lentiek fekete-fehér anyagra, analóg technikát használtak (nem is volt más persze): magyarán filmre fotózott, és vegyszerekkel előhívta a képeket. Jugóban volt Ilford, Kodak, ma már csak mese. Minden fotó egy-egy koncert élményhez kapcsolódik. Laci azok közé a jazz fotósok közé tartozik, akik a zenéért mennek a koncertre, és fotóznak, hogy megörökítsék az élményt. Hatalmas lelkesedéssel beszél pl. a MÜPA koncertről, Anouar Brahem lant művész játékáról. Fantasztikus koncert volt, micsoda muzsikus… Sajnos a MÜPA-ban ritkán engednek fotózni, akkor is csak egyetlen emeleti erkélyről. Ha szerencséje van a fotósnak, szemben helyezkedik el a zenész. Ebben az esetben a lantot lehetett fotózni, a basszusgitárt már nem. Ahogy Laci mutatja a fotót, látom szinte hallja a zenét.
Juhász Gábor (a jazz gitáros) nyitotta meg a kiállítást: Ő is a muzsikust és a fotóst összekötő szenvedélyt hangsúlyozta: a művészetükhöz fűződő szenvedélyt. Nagy élmény a képeket megnézni, és remek látvány az iFbeli koncertek háttereként is.
Még egy megjegyzés: Lacira jellemzően sok és precíz munka van a fotók előkészítésében, a kollázsszerű megjelenésben. Ebben a munkában segítségére volt fia Tamás, Zsolt pedig a plakátot készítette. Nemzedékről-nemzedékre száll a szenvedély, a harmadik fiú, András muzsikus.
Nagyszerű zenészeket, csodálatos koncertek emlékeit láthatjuk a kiállításon.
Gyertek megnézni a képeket, de itt egy pár kép a kiállításról.
