Kedvenc énekeseim – 1. rész: Winand Gábor (Szőke Nikoletta sorozata)

Amikor Maloschik Robi felkért, hogy írjak havonta egyszer a kedvenc énekeseimről, akikre példaképként tekintek, arra gondoltam, hogy nem lesz egyszerű feladat szűkíteni a kört, mivel nagyon sokan inspiráltak eddigi pályámon. Egyben biztos voltam: az első énekes, akiről mesélek, Winand Gábor lesz. Most egy nagyon személyes írás következik, nem tudok Gáborról anélkül írni, hogy ne beszélnék az énekesi pályámról közben, hiszen ő volt a mesterem és egyben legfőbb példaképem. Nem elsősorban a szakmai életét részletezem, mivel gondolom, a JazzMa olvasói pontosan tudják, mekkora művész volt. Helyette szeretettel osztom meg, hogy milyen volt ő az én szemszögemből.

18 évesen fiatal tehetségként lehetőséget kaptam egy fellépésre a Thália Színházban, ahol Józsi (Barcza Horváth József) nézőként volt jelen, mivel klasszikus zongorista unokaöccse szintén a fellépők között volt. Itt ismerkedtünk meg a koncert utáni fogadáson. A fellépés után többen kérdezték, hogy ki az ének tanárom, de akkor még nem tanultam énekelni. Elültették a gondolatot a fejemben, hogy kellene képeznem magamat, és jelentkeztem egy tanárhoz, aki több neves énekest is kinevelt. Valahogy nálam nem működtek a módszerei, sehogy sem találtam a helyemet. Igazából már annak gyanúsnak kellett volna lennie, hogy azt mondta a hangomra, hogy koloratúrba hajló szoprán… Józsi látta rajtam, hogy nem szeretek oda járni, és mivel pont akkoriban vette fel Gábor az első szólólemezét, a „Corners of My Mind”-ot - melyen ő bőgőzik -, megkérdezte őt, hogy nem tanít-e véletlenül valahol. Kiderült, hogy tanít egy újonnan indult iskolában, az Etűd Zeneművészeti Szakközépiskolában. Tisztán emlékszem arra a napra, amikor elmentünk az iskolába, hogy meghallgasson - ekkor még egyáltalán nem énekeltem jazzt, a „Killing Me Softly” című dalt vittem. Kedves volt, bátorító, nagyon örültem, hogy felvett.

Az első órán az „In a Sentimental Mood” c. standardet tanította. Elénekelte a témát, miközben zongorán kísérte magát, majd átadta a stafétabotot. Emlékszem, alighogy visszaénekeltem a témát, azonnal mélyvízbe dobott: “Most pedig improvizálj”. Soha előtte nem csináltam, nem tudtam, hogy kezdjek neki, de bíztatásképpen mutatott zenei motívumokat, és elkezdtem a magam kezdetleges kis ötleteivel improvizálni. Őszintén szólva, akkor még nem voltam vele tisztában, milyen kivételes tudású emberrel állok szemben, nem tudtam sok mindent a jazzről úgy általában véve. Ez nem is volt baj, így legalább nem izgultam annyira.:) Csak annyi számított, hogy a légkör, amit teremtett, nagyon felszabadult, jókedvű, inspiráló volt, így igazi örömzenélés lett rögtön. Már az első óra után tudtam, hogy hazataláltam, nála akarok énekelni tanulni. Sokszor kérdezték tőlem, hogy milyen tanár, mivel a többség nem túl bőbeszédű, visszafogott embernek ismerte. Olyankor mindig elmondtam, hogy csodálatos. Soha nem erőltetett rám semmit, ami nem passzol a személyiségemhez, és az igaz, hogy nem beszélt sokat, de helyette a legjobbat tette, amit egy tanár szerintem tehet: mindent megmutatott a hangjával. Minden feladatnál megmutatta, hogy mire gondol, így sok minden azonnal érthetővé, kézzelfoghatóvá vált, amit szavakkal nehéz lett volna körülírni. Minden hangját elraktároztam. Ő egy attitűdöt tanított, egy hozzáállást, ami a mai napig meghatározza a zenei látásmódomat. Zenészként működött, az improvizációi is azért különlegesek, mert szaxofonos gondolkodásmóddal formálta a dallamokat, azokat a motívumokat helyezte át énekhangra, amelyeket a fuvolán, szaxofonon fújt. Minden szólója egyenrangú hangszeres szólónak felelt meg, nem véletlenül imádott vele muzsikálni mindenki. Nyilván ehhez átlagon felüli zenei hallás is kellett, köztudott, hogy Gadó Gábor rendkívül nehéz szerzeményeit is rögtön tudta énekelni a stúdióban a szólólemezeire, és hibátlan improvizációkat csinált a legnehezebb dalokra is elsőre. Mégsem éreztem sosem tolakodónak a produkciókban, mindig tudta, mikor kell neki kiemelkedni a dal közben, és mikor kell a produkció egészét szolgálni. Ez a fajta arányérzék nagyon nehéz, sokan nem képesek erre.

Amikor kimentem Montreux-be versenyezni, a szüleim és a húgom utaztak velem, mivel Józsi épp Gáborral és Elsa-val koncertezett itthon. Így elsők között tudta meg a hírt, amikor telefonáltam, és nagyon jólesett, hogy szívből örült. Szerintem, nem is sejtette, milyen sokat jelentett nekem ez.

Érdekes volt látni, hogy a saját dalai közben mennyire más volt, mint amikor Elsa-val, feleségével szerepelt. Először meglepett, hogy milyen showman is tud lenni, nem láttam korábban ennyire ezt az oldalát, mielőtt először láttam a közös koncertjüket. Sokféle zenét hallottam tőle, például a saját lemezeit modern, progresszív dalokkal, Elsa-val közösen a kubai dalokat, vagy a Balázs Elemér Grouppal népdalokat. Mindegyikben tudott illeszkedni a zenéhez, mégis mindig megmaradt az egyénisége. Úgy gondolom, hogy világszinten is egyedi volt Gábor művészete, nem ismerek másik hasonló stílusú énekest rajta kívül.

Nagy szívfájdalmam, hogy amikor csatlakoztam a Balázs Elemér Grouphoz 2012-ben, pont az első koncert előtt lépett ki Gábor a zenekarból. Vártam, hogy együtt énekeljünk hosszútávon, de máshogy hozta az élet. Nagyon csalódott voltam. Később felhívott telefonon, hosszasan beszélgettünk, elmondta, hogy továbbra is ugyanaz a kölcsönös szeretet és tisztelet van közöttünk, ami addig is, de neki olyan új feladatai lettek, ami miatt nem tudta már összeegyeztetni a teendőket a Balázs Elemér Group koncertekkel.

Mai napig hálás vagyok a sorsnak, hogy mégis volt egy olyan közös dal, amit párszor előadtunk együtt: az “Erre gyere, ne menj arra” című népdalt énekeltük az Új Generáció zenekarral, akik egy újszerű produkciót csináltak 2006-ban. Örülök, hogy ez megmaradt szép emléknek. A fotók egy TV-felvételen készültek, ahol éppen ezt a dalt énekeltük.

Szerencsések vagyunk, hogy volt egy ilyen formátumú énekesünk, aki az előadóművészi aktivitása mellett még ráadásul sok fiatal énekesnek adta át a tudását. Sokáig lesz ő inspiráció a jövendő énekeseknek és zenészeknek.