Zene életre-halálra, avagy Oláh Krisztián Quartet feat. Trypl Horns - Music for 24/7 lemezbemutató

Nagykanizsai tudósítónk, Goór Gábor csak ezért a koncertért utazott fel Budapestre. Majd utána átszáguldott a Budapest Jazz Club jam session-jére is, hogy le ne maradjon az egyszeri, megismételhetetlen élményről! - A szerk.

Nincs egy éve, hogy ugyanitt, a Városliget ékkövében, a Magyar Zene Házában volt Oláh Krisztián Quartetjének Harcsa Veronika Kurátori hétvégéjének keretében a „Crescendo” album bemutatója. És ismételten itt vagyunk egy újabb album, a „Music for 24/7” debütálásán, ami persze nem teljesen így van, hiszen a felvételek elkészítése után volt egy exkluzív stúdiókoncert, ahol 50 szerencsés elsőként hallhatta az új szerzeményeket (én nem). Míg 2022-ben Lukács Miklóssal ”dobta fel” a saját gondolatait, most pedig Anglia emblematikus fúvós szekcióját, a  Trypl Horns-t hívta meg vendégségbe, akik az album felvételei közben is segítségére voltak. Az albumot a fiatal művész a tavaly év végén elhunyt ikon, Szakcsi Lakatos Béla emlékének ajánlja.
A Quartet 2019 óta létezik, ez a harmadik nagylemezük, mondhatni eléggé termékenyek (1 év/lemez kerekítve). Ha magamban „végighallgatom” a három albumot, akkor - azon kívül, hogy az emelkedő ív rendkívül szembetűnő – elmondható, hogy a kezdeti spontán, improvazitív témákat egyértelműen a tudatos útkeresés váltja, ahol a kísérletezés, a bátor kipróbálás kerül előtérbe. Ennek a jellegzetes nagy ugrása pont a második albumnál (Crescendo) figyelhető meg és folytatódik a most bemutatandóban is.
A zenekar névadója, vezetője Oláh Krisztián (1995), aki miközben tanul még a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, ugyanott tanít is – érdekes lehet ezzel a kettősséggel bemenni reggelente: „Nézzük csak, első órán tanuló vagyok, azután két órát adok, majd ismét a padból figyelem a katedrán történteket...”
Mondani sem kell, hogy a koncertre minden jegy elkelt (ne próbáld az Erkelt), s a nézőtér gyorsan meg is telt élettel, hiszen a Magyar Zene Házában a jegyek nem helyre szólnak, hanem érkezési sorrendben foglalhatja el a tisztelt publikum az ülőhelyét. Ezért is a koncert előtt negyedórával megnyíltak a kapuk és a tervezett kezdésre a teli nézőtéren halk moraj töltötte be a teret.

Majd az est riportere, Balogh Máté lepett a színpadra és egy rövidke beszélgetésre invitálta Oláh Krisztiánt, mely során átadta a 30 év alatti zenészek részére létrehozott Orszáczky Miklós-díjat, amit az ítészek egyhangúlag neki szavaztak meg.

Röpke negyedóra és Krisztián máris a zongorához pattanva szólította be egyesével quartettjének és a Trypl Horns tagjait. Máris a hangokba csaptak, nem is akárhogy. Az első kompozíció a „Chant of Orlèans” volt, melyet Serei Dániel indított meg a doboknál. ifj. Oláh Kálmán lágy szaxofonjátéka egészítette ki Orbán Gyuri változatos stílusú és hangulatú bőgő csapongásait, melyet az angol válogatott fúvósai vegyítettek össze a saját, jellegzetes kissé pubos hangulatú játékukkal. Érdekes volt már első hallásra is a két világ összjátéka, a sziget és a kontinens közötti jazzhíd létrehozása. Mondhatni, brexit volt, de jazzxit nem. Természetesen Oláh Krisztán sem volt rest, mint komponista és zenekarvezető karjelzésekkel és virtuóz játékával irányította és fogta össze a színpadot.

Kicsit lágyabb vízre érkezett a hajó, a „Resignazione (S.187a) - In memoriam” finom, melankolikus, búcsúzószerű taktusai úsztak be a Magyar Zene Házának illusztris nagytermébe. Érdekes volt megfigyelni, hogy mekkora brillírozó összhang teremtődött meg, a közös emlékezés meséi összefonták minden hangszer rezgését, mely így magnifikálva megidézve Szakcsi Lakatos Béla szellemét elénk, a színpad közepére. Katarzis. Krisztián meg is jegyezte, hogy a dal kezdetén egy Liszt téma volt a kiindulópont, ezzel is emlékezve Szakcsi Liszt iránt érzett tiszteletére.
Egy érdekes kompozíció, a „Dozen” érkezett, a felkonfjában Krisztián meg is jegyezte, hogy egy időben a készülő műveket csak számjegyekkel látta el, amíg nem alakult ki valamilyen cím. Hasonlóan járt ez a dal is, aminek a „Tucat” szócska jutott, de ez a munkacíme egész életére hozzá kötődött.

A dalban nem lehet elmenni a fúvóstrió mellett, akiket gyorsan be is mutatnék. Trevor Mires lassan 20 éve van ott az angolszász zenei élet nyüzsgésében, fújt már a Jamiroquai-nak és az Incognito-nak is, de dolgozott George Benson-tól és Pat Metheny-től Tom Jones-on és Mark Ronson-on át a Radiohead-ig és Beyoncé-ig sok művésszel.
Ryan Quigley sem kis nevekkel szerepelt eddig egy színpadon, elég csak Quincy Jones-t, Ron Carter-t, Aretha Franklin-t, George Michael-t, Gregory Porter-t, Michael Bublé-t, vagy akár  Robbie Williams-t megemlíteni. Országa egyik legkeresettebb trombitása.

A csapat leglazábbja Paul Booth is ismert a zene körökben, sokszínű játéka tetten érhető a The Eagles, Eric Clapton, a Steely Dan, Carlos Santana, Van Morrison, a The Allman Brothers Band, Chaka Khan, Kylie Minogue, a Jamiroquai, az Incognito, a Brand New Heavies, és a BBC Big Band formációkban.

Ezek után mondani sem kell, hogy milyen, amikor ez a három ember beindul és egymás alá adva a lovat -akarom mondani ritmust- egymással és egymásra játszanak rá. A trombita-szaxofon-harsona különböző fúvós hangjának keveredése pedig egy teljesen új hangszeres érzetet hoz létre a hallgatóban, melyet ifj. Oláh Kálmán szaxofonjátéka keretez be és emel be a Quartet hangvilágába. Mondhatni így alakult meg az Oláh-Trypl Szeptett.
A „Gubbio notturno”-t Krisztián érzelmes zongoraharmóniái vezették fel, Az olasz városka éjszakai állapota ihlette kompozíció az estére jellemző megnyugvást, elcsitulást, elhalkulást mutatja meg, ahogy egy település a nyüzsgő nap végén lelassul. Ezt Krisztián kedves, lágy futamokkal, Gyuri pedig szenvedélyes bőgőzéssel adja meg, a dob is szépen halkan szól Dani kezei alatt engedelmesen, a fúvósnégyes pedig remek támaszt ad a dal gerincének. Igazi minőségi darab, talán az egyik csúcsa az albumnak.
Ismét egy dal, amin rajtamaradt a gúnyneve, amit készítés közben kényszerűségből kapott meg. Az „Úrfi” egy laza dal, ahol minden belefér, akárcsak egy úrfinak az éjszakai mulatozás közben. Hatalmas dobolás, remek dinamikával és alkalmankénti szünetekkel, szinte improvizatívnak ható zongorajáték Krisztiántól (majd az albumot meghallgatva kiderül, hogy igazam volt-e), a fúvósok belazulása, vérbeli jamhangulat és egyfajta ereszdelahajam effektus, mindez úgy, hogy a feszesség végig megmaradt. Bravo, hatalmas taps járt érte köszönetként a nézőtérről.
Hogy milyenek a véletlenek, avagy az élet furcsasága: pont ma érkezett meg a „Crescendo” bakelit kiadása, melyet közösségi összefogással jelentettek meg, s akik előrendelték + a szerencsés jelenlévők éjszaka már meg is pörgethették az otthoni hangszerkón. Volt is örömködés és meglepődés a nézőtéren.  Krisztián itt ecsetelte, hogy egy, már a közösségi médiában megjelent dal következik, melyet követni fog lassan az összes: azaz az albumot nem egyben, hanem dalonként bocsájtják a neves publikum fülei elé.

A „Cold” kezdő taktusai hangzanak fel, melyben igazi nagyszínpad alakul ki a fúvósoknak, amit azért a zongorafutamok színesítenek meg. Természetesen a dob is a központban van, melyet Gyuri kezel egyre és egyre gyorsabb tempóban, melyet a többiek is felvesznek, és csak dübörög lendületesen az összes alvásra számító vadkacsa pedig ritmikusan rázza magát a Városliget taván. Brutális hangorkán, csattanós befejezéssel.
A ráadásban két dalt kaptunk. Elsőként a „Sacred Steps” (Coltrane - Giant Steps) következett balladikusra lassítva. A dal közben egyszer összenéztek és virtuálisan eldobták a kottákat és a gyeplőt is vele együtt, majd egy hatalmas improvizáció szabadult el a világot jelentő deszkákon. Mindenki beleadta tudásának legjavát, hatalmas hangulat kerekedett nemcsak a színpadon, hanem a nézőtéren is. A zenészek egymást húzták és játszottak adok-kapokot merészebbnél merészebb felütésekkel, elszabadul a buli, s jól elhúzták a dal hosszúságát, de ez senkit sem zavart, mindenki boldogan élvezte minden egyes pillanatát.

Utolsó dalként a „Voyage” következett, ami képletesen szólt a most meghallott lemez elkezdődő útjáról és talán kicsit minden emberi kapcsolatról is. Remek alkalom volt elmélkedni a quarett, a trió, a szextett, vagy akár az egyéni útkeresésünkről is. Mindehhez az alapot és a témát a színpadról tisztán és egyértelműen kaptuk. Személy szerint mindenki nagyon kitett magáért, remek szólójátékokat és csiszolt összhangról árulkodó mindenki egyért csapatszellemet sugározva le a deszkákról talán kicsit hittel feltöltekezve távozhattunk a koncertteremből.

Reméljük, ennek a kollaborációnak lesz még folytatása, mert a közös munka utáni igény és készség egyértelműen, szinte kézzel foghatóan jelen volt. A nyughatatlanok természetesen a koncert után belefutottak a BJC-ben a zenekar tagjaiba, akik a jam sessionbe is beugrottak, levezetésként néhány klasszikus nagyágyúval (Tony Lakatos, Egri János) lazították el az éjszakát egy pohár jó borral. What a night!