A brit jazz űrhajó érkezése - első kör
A gitáros sorozatom utolsó epizódjának főszereplője Mansur Brown volt és most, két évvel később, az aktuális turnéja részeként végre Budapestre látogatott. A Magyar Zene Háza színpadára is elhozta a sajátos, egyedi hangzásvilágát, akit előzenekarként Koroknay András szólóprojektje, a SunMa vezetett fel.
A brixtoni csodagyerekként hivatkoztak szinte mindenhol a dél-londoni gitárosra, akik a koncertet megelőzően reklámozták az eseményt. Brown bemutatásába pedig nem merülnék el most, mivel korábban már megtettem ezt.
A brit jazz újhullámával együtt tűnt fel és gyorsan a térképre került azáltal, hogy szerepelt a (talán már stílusbeli kánon részeként említhető) 2016-os “Black Focus” lemezen, ami a dobos Yussef Dayes és a billentyűs Kamaal Williams duójához köthető.
A későbbiekben együtt dolgozott az október 27-én szintén a Magyar Zene Házában koncertet adó Alfa Mist-tel, és szerepelt a brit souljazz színtér egyik legismertebb dalában, a “Love Is the Message”-ben.
A koncertjére három zenésztársával együtt érkezett: billentyűn Eddie Lee csatlakozott hozzá, basszusgitáron Jonathan Moko, a doboknál pedig Junior Ngboufa.
Előzenekarként a Koroknay András által vezetett SunMa állt színpadra. Az erdélyi basszusgitáros mellett állandó szerepet kap Klausz Ádám dobosként és Kálmán András billentyűsként. Az estére pedig csatlakozott hozzájuk Zahár Fanni is fuvolával. A projekt számára ez az este duplán különleges, hiszen a Berlinben rögzített új album, a “Fountain” lemezbemutatója is egyben.
Egy rövid és lassabb kezdés után robbant be a SunMa, onnantól pedig egy nagyon intenzív, szinte szünet nélküli hullámzásként adta le körülbelül 45 perces műsorát. Még nem jártam Berlinben, de a távolból valahogy így tudok elképzelni egy helyi klubot, hasonló zenei világgal. Rengeteg szint és szólam egymásra épül, a hosszabb, repetitív részeket, vagy adott esetben az improvizációkat követik a megírt, vagy jobban definiált szakaszok. Sokféle hatást ki lehet fejteni mindannyiuk játékából, egy nagyon összetett "végterméket" hallhattunk. A különböző szekciók, váltások idején feszült figyelem, összpontosítás jelent meg mindig és szinte láthatatlan, de egyértelmű jelzésekkel jöttek az instrukciók a basszusgitár mögül.
Már az előzenekarnál sem volt üres a koncertterem, a fő attrakció idejére kétségtelenül megtelt a színpad előtti tér. Csak említés szintjén foglalkozok a ténnyel, hogy a koncert elején a helyi brigád nem teljesen állt a helyzet magaslatán, ami Eddie Lee hangszereinek megszólaltatását illeti. Szerencsére ez a felállás többi tagját nem zavarta, néhány dal elteltével pedig kiegyenesedtek a szálak és javult a hallható összkép.
Ahogy azt mind vártuk, már az első pillanattól robbant a brixtoni bomba és Mansur Brown teljesen szétgitározta a kapott 90 percet. Nem beszélhetek mindenki nevében, de én megkaptam, amiért jöttem. Az eddig csak lemezen és különböző videókban hallott gitár soundok, egyedi dallamok és szólók mind megjelentek ezen az estén. És természetesen előkerült a Godin is, Brown rendszeres váltásban játszott két hangszeren. A modern éra gitárhőseként hivatkoztak rá egy cikkben és abszolút igazat adok. Sok aspektusból vizsgálható a zenéje, de a tény, hogy a gitár ennyire kiemelkedik -a többiek pedig szinte csak és kizárólag a kísérők szerepét töltik be- a nagy rock és metál gitárosokat idézi.
Együtt kiválóan teremtették meg az albumokon is hallható atmoszférát, Brown pedig élt, rendkívül virtuóz, hangos, intenzív, majd időnként lírai és valami mélyebben megbújó szinteket feszegető játékot produkált.
Szerepelt duóban Jonathan Moko-val, valamint egy dal erejéig egyedül állt a színpadon, amikor a “Naqi” című szerzeményét adta elő. Energikus volt végig és nagyon kifejező a játéka, mind a négy tag teljes átéléssel adta bele magát a közös zenélésbe.
Másfél órára leszállt a brit jazz űrhajó a Zene Háza színpadára, mutatott valami olyat, ami itt, Budapesten biztosan nincs. Ezer hála ezért az élményért az MZH szervezőinek és köszönet a folytatásért, hiszen a második körben, három hét múlva újra élesedik a leszállópálya: Alfa Mist zenéje szintén egy színteret definiáló fogalom - már nagyon várom.
