Csordás Gábor turnéja a Swansong trióval Kínában és Japánban – 2. rész: Japán
Mielőtt elutazott volna a világ másik végébe beszéltem Gáborral, hogy ha hazajön, írjon útibeszámolót távol-keleti hangverseny körútjáról! – A szerk.
8-11. nap: Tokyo, Zimagine
Miután Shangai-ban végeztünk, másnap kora reggel indultunk Tokyoba. Ez kicsit felemás volt, mert egyrészt a japán zenészek számára hazai pálya, de azért nekem még mindig nagyon más világ, mint otthon. Bár 2019-ben már jártam három hetet Japánban, és ez azért sokat segített, így nem értek a dolgok annyira meglepetésként.
Innen Magyarországról sokszor összemosódnak a keleti népek és dolgok, és ezért Japánt és Kínát sokan egy kalap alá veszik, pedig a valóságtól mi sincs távolabb. Japán teljesen más mint Kína, egy idő után az emberek kinézete közötti különbséget is észrevettem, és simán meg tudtam különböztetni fejre is a japánt a kínaitól. De öltözködésben és viselkedésben is óriási a különbség. A japánok rettentő elegánsak, udvariasak, míg a kínaiak hangosabbak és kevésbé jólöltözöttek. De a városok és a terek is másfajták, Kínában minden hatalmas, míg Japán inkább egy végtelen útvesztő.
Az intenzív kínai hét után tehát pár nap városnézés következett, itt csatlakozott hozzám kedves feleségem és sógorom is, mivel a turné végén Japánban élő öcsémet is terveztük meglátogatni. Tehát a Kínában elmaradt városnézést itt pótoltuk, mindenféle templomok, szentélyek, múzeumok, maga a hatalmas és változatos Tokyo, és persze éttermek és vég nélküli vásárolgatások. Feleségem a sushiért, én pedig a ramen levesért rajongok, ezért versenyt hirdettünk, hogy melyikből tudunk többet fogyasztani - ha jól emlékszem döntetlen lett a végeredmény..
Csütörtökön aztán eljött a koncert ideje is. Itt a Zimagine nevű klubban léptünk fel, ami egy relatíve kis klub, de az hallatszott, hogy a hangtechnika máris jobb, mint Kínában (pedig ott sem panaszkodtunk). Viszonylag kis közönség gyűlt össze, viszont ez a közönség egészen más volt, teljesen értették a zenét, tapsolták a szólókat, végig együtt éltek az előadással, ami számunkra azért nagyon jól esett. Sokan profi zenészek is voltak Nori és Kentaro ismerősei közül, így a koncert végén külön “mesterkurzust” rögtönöztem nekik a speciális magyar skálákról és Bartók zenéjéről.
Japán számára a jazz egész más, hiszen ők már a hetvenes évektől kezdve ismerik a műfajt, sok klub azóta működik, és fellépett náluk az összes nagy amerikai előadó, sőt sokan a legjobb koncertjeiket Japánban rögzítették. És természetesen a japán jazz is a legmagasabb szinten van, rengeteg remek zenekarral és előadóval. Tehát mondhatjuk hogy ide hazajöttünk jazzt játszani, a közönség is sokkal inkább az idősebb, és jazzben tapasztalt emberekből állt, de ennek ellenére ugyanolyan lelkesedéssel és tisztelettel fogadtak minket, ugyanúgy vették a lemezeket és kérték a fotókat, mint a fiatalabbak Kínában.
Persze Japánban - és főleg Tokyoban - sokkal több minden történik, ezért egy szimpla koncertre nehezebb is megmozgatni az embereket. Kicsit olyan érzése volt az embernek Japánban, hogy ez a tökéletes társadalom, akik elértek mindent, amit szerettek volna, és egyfajta boldog lebegésben vannak, amiből viszont nem könnyű kimozdítani őket.
12.nap: Shizuoka, Lifetime
Másnap indultunk Shizuoka-ba. Ez a város a Fuji lábánál terül el, sajnos a szent hegyből nem sokat láttunk a felhők miatt, pedig mindent megpróbáltunk: felmentünk egy felhőkarcoló tetején levő kilátópontba, ahonnan csodás kilátás nyílt, csak a Fuji sajnos pont rejtve maradt.
Japán összességében egy nagyon hegyes vidék, síkság alig van rajta és ez a térbeliség nagyon is jellemző az építkezésben is. Minden többdimenziós és kicsit útvesztőszerű. Itt a Garden Café Lifetimeban játszottunk, ami egyben egy szálloda és egy esküvőhelyszín is, egy csodálatos Sinto japán kert köré épült, amiben volt minden, piros színű kapu, kis tó, patak, szentély, minden az előírások szerint. Shizuoka egész más volt már, mint Tokyo, jóval kisebb és tágasabb, nem volt az az eszement tömeg, ami Tokyoban mindenhol és mindig jellemző. Mondhatni egy vidéki város volt ez, mondjuk egy japán Szeged, vagy Pécs, és nekünk nagyon jól esett négy nap rohanás után ez kicsit nyugodtabb légkör.
Nori Shizuoka-ban született, és édesapja még most is itt él, aki el is jött a koncertre. Nyugdíjas csellista, aki mostanában hobbi szinten még zenél, és másik fontos hobbija pedig, hogy csodás fotókat készít a Fujiról és a Holdról. Norinak tehát visszatérés volt ifjúkora helyszínére, nekünk pedig az első közös koncertünk jutott eszünkbe, mert 2019-ben itt játszottunk élőben első ízben közösen Norival és Martyval, az eredeti Swansong felállással. Azóta persze sok víz lefolyt a Dunán, sokat változtunk emberileg és zeneileg is, de maga a helyszín teljesen ugyanolyan volt, mint öt éve.
A közönség is nagyon lelkes, sokan régi-régi ismerősei voltak Norinak, de többen rám is emlékeztek, ami nagyon jól esett. Itt a koncert előtt bemelegítésnek az első albumunkat tették be, és érdekes volt így kívülről hallgatni - zenészként az ember mindig kritikus önmagával, de ennyi idő után sokkal inkább tetszett, amit hallottam, mint hogy azon gondolkodtam volna, mit csinálnék másképpen. Inkább pont az járt a fejemben, hogy tudunk-e vajon még ennyire jól játszani? Miközben meg azóta sokkal jobb zenészek lettünk. Érdekes paradoxon.
13.nap Taketoyo, Yumetaro plaza
Eljött az utolsó koncert napja. Taketoyo felé indultunk a Sinkanzen vonattal. Azért itt játszottunk, mert kedves öcsém Gyula itt él feleségével Emivel. Már egy fél éves kisfiúk is velük van, akinek meglátogatása szintén fő feladataink közé tartozott.
Taketoyoban egy ottani művelődési házban játszottunk, de azért ne olyasmit képzeljetek el, mint ami mondjuk valahol Magyarországon található: Egy tökéletes akusztikájú koncertterem ez (és ez csak a kisebbik terem), benne pedig a legjobb Steinway, amin valaha játszottam.
Persze azért Japán sem csak játék és mese, engem kifejezetten idegesített az állandó precízkedés és szőrszálhasogatás, itt például sokkal fontosabb volt az, hogy betartjuk-e percre pontosan a menetrendet, mint bármi más. Bár senki nem volt az épületben, a termet szigorúan 18:00-kor nyitották ki, nehogy véletlenül kényelmesen be tudjunk pakolni, és ugyanez vonatkozott a zárásra is, mindent futólépésben kellett csinálni.
Kicsit szomorúan, és fáradtan készültünk a beállásra, de azért tudtuk, hogy most mindent bele fogunk adni, hiszen ez az utolsó koncert. Hangilag annyi nehézség volt ezen a koncerten, hogy ez egy klasszikus koncertterem volt viszonylag hosszú lecsengéssel, ezért a dob igencsak megtöltötte a termet. Amint dinamikailag feljebb ment a zenekar, hangosabban kezdtünk játszani, úgy mosódtak össze a hangok, és hallottuk a beállásnál is, hogy ezzel nem nagyon lehet mit kezdeni. Egészen különleges hangzásvilág alakult így ki, mivel a Swansong trió zenéje azért sok elemet használ a klasszikus zenéből, tehát passzoltunk is ide, meg nem is.
Ezt a koncertet szünet nélkül játszottuk, ami azért nem könnyű feladat, de én személy szerint nagyon jól éreztem magam, csodálatos volt a zongorahang, és a közönség is.
A koncert után elbúcsúztunk Kentarotól, aki csodálatos helyettes volt, ha Tokyoban kerestek dobost, mindenképpen őt ajánlom :) - kicsit szomorúan váltunk el, hiszen ki tudja, fogunk-e még együtt játszani.
A koncertek után maradtunk még pár napot, várost néztünk, pihentünk és családi körben nézegettük unokaöcsém első lépéseit, és kúszásait, aztán sajnos eljött a búcsú ideje, és nekivágtunk a röpke 26 óráig tartó hazaútnak.
Reméljük lesz folytatás, aki a trió zenéjét szeretné meghallgatni, annak pedig első és második lemezünk streaming linkjei:
Aki szeretné követni a zenei pályámat annak pedig az instagram oldalamat javaslom:
https://instagram.com/gcsordas
