JazzMa

Friss Hírek

Pacsirtasirató a Muflonban2024. április 15.
Kis hírek – friss hírek2024. április 15.
Manic Mondays2024. április 15.
Rafael Mário: Out of Zone2024. április 08.
Blaser, Samuel: Book Nine2024. április 03.

Lemezpolc kritika:
Cohen, Avishai - Seven Seas

Cohen, Avishai: Seven Seas 2011. április 21., Dés András

 

avishai-cohen-170.jpg

Avishai Cohen zenéjéhez Itamar Doari-n, a zenekar ütősén keresztül jutottam el. Itamar-ról először Redő Dani ütőhangszeres kollegámtól hallottam, aki arra hívta fel a figyelmemet, hogy van egy izraeli srác, akinek játékmódja és hangszerparkja is hasonlít az enyémre. Megpróbáltam utánanézni a neten, de nem sok mindent találtam, el is feledkeztem róla egy időre. Aztán másfél évvel ezelőtt Barcza Horváth Józsi említette, hogy látott egy Avishai koncertet a Mezzo-n, majd másnap Borbély Misi is mesélt erről a felvételről, mindketten kiemelték az ütős játékát. Miután lázas keresést követve rátaláltam a koncertre a Youtube-on, összeállt a kép: ez az az ütős, akiről Dani beszélt. Egész éjszaka döbbenten néztem a felvételeket. Gyönyörű zenét játszottak a legmagasabb színvonalon és Itamar szettje és gondolkodásmódja valóban emlékeztetett az enyémre. Ez a szemtelenül fiatal srác döbbenetes technikával játszott a félig dob-, félig ütős-szetten és ami a legfontosabb, hogy mindezt rendkívül mély zeneiséggel tette. Sok olyan ütőst hallottam már a Közel-keletről, akiknek a technikai tudását sosem fogom elérni, de olyat, akinél mindez párosul a jazz szabadságával és azzal a muzikalitással, amit ez a műfaj kíván, még sosem. Amint említettem, a zene is lenyűgözött, úgyhogy igyekeztem minél több felvételt megszerezni Avishai Cohen-től, akiről addig csak annyit tudtam, hogy játszott Chick Corea-val és hogy izraeli származású. Innentől datálódik Cohen-rajongásom. El lehet képzelni tehát, mennyire vártam a bőgős legújabb lemezét, amelyen Itamar-nak a zenészi feladatok mellett produceri szerep is jutott. Olyan jó (és viszonylag ritka) érzés, amikor az ember türelmetlenül vár egy új albumot és az nemcsak hogy nem okoz csalódást, hanem többet ad, mint amire számítasz. Így jártam a „Seven Seas”-zel. Az tény, hogy a zenészek mindegyike perfekt, kiváló muzsikus, a legmagasabb szintű hangszertudással. Ez ki is derül a felvételeket hallgatva, attól függetlenül, hogy nem ezen van a hangsúly. Az egész albumra jellemző a zene iránti alázat, ami ilyen technikájú muzsikusoknál kivételes dolog, hiszen könnyű beleesni a tűzijáték-ropogtató, nagy hangszertudást fitogtató játék csapdájába. Ezek az emberek viszont arra használják a tudásukat, hogy fölényes könnyedséggel és játékossággal játsszák el a rendkívül bonyolult szerzeményeket. Egy laikus hallgatónak valószínűleg fel sem tűnik, milyen összetett - elsősorban ritmikailag - bonyolult zenéről van szó. Ezt tartom Avishai Cohen egyik legnagyobb erényének, hogy hallgatható zenét csinál. Kedvet csinál a jazzhez, amit a néhány nappal ezelőtti Müpabeli koncertje is egyértelműen megmutatott. A dugig telt Fesztivál Színház közönsége tombolt a koncert végén, és én ezt elsősorban nem a finálé ripacskodásának tudom be. Az első perctől kezdve feszült figyelem és erős atmoszféra kísérte végig az előadásukat. Ráadásul a lemezen nyoma sincs az élőben tapasztalható olcsóbb közönségszédítésnek. Az érezhető, hogy Avishai számára szempont a hallgató szórakoztatása, de én ezt ma már egyáltalán nem tekintem negatívumnak, sőt. Manapság, amikor a jazztől (és általában a „magasabb” kultúrától) érezhetően távolodik a közönség, nagyon fontosak az ilyen produkciók. Persze szükség van a mélyen intellektuális, nehezebben befogadható jazzre is, de legalább annyira tudom értékelni és élvezni ezt a zenét, mint…és itt el is akadok, hiszen olyan zenéről van szó, ami szakmailag megkérdőjelezhetetlen, elmélyült, átgondolt, és ami a legfontosabb, egyéni. A Cohen szerzemények azonnal felismerhetőek, eredetiek, akárcsak a bőgős és a többi zenész játéka. Ennél többet pedig művész nem kívánhat. Az egyetlen dolog, amit hiányolhatnék erről a lemezről, az a nagyobb fokú szabadság, több improvizáció, a spontaneitás hiánya, de hát ez a zene nem erről szól. Bármennyire is illene néhány rossz szót szólni az albumról, gondolván, hogy dicsérő szavaimat a fanyalgás teszi teljessé és hitelessé, se kedvem, se invencióm nincs erre. Inkább  újra és újra meghallgatom a „Seven Seas”-t és hagyom, hogy elvarázsoljon, amire oly’ kevés friss album volt képes az elmúlt néhány évben.


Vissza a lemezhez