Feraud, Hadrien: Hadrien Feraud 2011. július 21., Dr. Gregorits János
Explozív. És robban is. Egyrészt a francia basszusgitáros, Hadrien Feraud (1984), temperamentumának és extraordináris tehetségének okán, másrészt az összegyűlt zenész-elitnek felróhatóan. Feraud tizenhét top-muzsikust hívott meg a stúdióba és ez már olyan „kritikus tömeg”, ami nemcsak az atomfizikában, de a zenében is életveszélyes. Ennek megfelelően a produktum frenetikusan jóra sikeredett: abszolút korszerű, de megjeleníti a jazz minden hagyományos elemét is. Ezt nem is annyira a „Giant Steps”-ben, hanem sokkal inkább a „Rhapsody in Blue”- ban sikerült maradéktalanul megvalósítani. Igazi tűzijátékban van részünk, ahol remeknél-remekebb szólókat, hátborzongatóan jó synthesizer-backgroundot és dramaturgiailag gondosan kiporciózott hangnemváltásokat hallunk, miközben a mű eredeti zenei magja nem csorbul. Talán olcsó fordulatként hathat, de azt se bánom: szerintem Gershwin-nek öröme telne benne! A zenészekre áttérve, mindenekelőtt Feraud említendő, akinek játékát hatalmas technika jellemzi. Villámgyors basszusmeneteiben úgy gurulnak az egymást követő hangok, mint jackpot-nál a zsetonok. Ezek a menetek ugyanakkor hallatlanul komplexek, érdemes elemezni mindegyiket. (Feraud egyébként fő hangszere mellett több számban keyboard-ozott és programozott is.) Örömmel fedeztem fel a zenészek között a zongorista/orgonista Thierry Eliez-t, akit még Dee Dee Bridgewater francia kisérő-zenekarából ismertem. Remek szólókkal jeleskedett. A „Clair Obscur”-ben akusztikus zongorán, a „Kék Rapszódiá”-ban synthesizer-en. A gitárosok között szintén találtam régi ismerőst: Biréli Lagrene–t, aki a Gershwin - rapszódiában óriási szólót játszott. Lagréne-nél híresebb - de nem jobb - kollégája, John McLaughlin, szintén egy szám – a saját „High Jacked” - erejéig szerepelt kitűnő, tőle megszokott formában. Feraud dobosokból is elhasznált vagy négyet, a legfontosabb szerepet Jon Grandcamp játszotta, de Damien Schmitt is nagyon jó volt. Nagyon jól illeszkedett az elektronikus instrumentáriumhoz a franciák nemzeti hangszere, a harmonika - a régi magyar zenész-slang szerint: „porszívó” -, amelyet Vincent Peirani mesterien kezelt. (Legjobban a „Shall We Love?” című Feraud-számban.) Ami Feraud megítélését illeti, önkéntelenül belebotlunk a nagy elődbe, Jaco Pastorius-ba, hiszen a párhuzam adja magát. Oktalan dolog lenne itt most kettőjüket méricskélni, de annyit túlzás nélkül el lehet mondani, hogy Feraud egyfajta reinkarnációja Jaco-nak - egy másik évszázadban.
