Groove, Euge: House of Groove 2012. október 21., Albert Zoltán

Az alábbiakban a vegytiszta smooth jazz lesz terítéken. Egy olyan lemezről lesz szó, mely egyenesen a tengerentúlról érkezett, természetesen honnan máshonnan. A lemez "gazdája" Euge Groove (Steven Eugene Grove – 1962), aki session zenészként kezdte pályafutását, 4 évig játszott a Tower of Power-ben, turnézott Joe Cocker-rel, Eros Ramazotti-val és Tina Turner-rel is. Szólókarrierje 2000-ben kezdődött a Warnernél, majd 2004-ben a Narada Jazz istállójához igazolt, 2009-ben pedig a Shanachie Entertainment-hez, utóbbi kiadó színeiben jelent meg a mostani lemez, a „House of Groove” is, amely sorrendben a nyolcadik.

Érdekes figurával van dolgom, hiszen jó ideje figyelemmel kísérem a művész pályafutását, és azt kell mondjam, hogy ugyanazok a dolgok tetszenek és ugyanazok a dolgok zavarnak, mint az előző anyagokat hallgatva. A lemezeinek hangszerelései és azok megszólalásai magas színvonalúak, azonban maga a szaxofonjáték és a sound, nomeg a Groove által használt patter-nek gyakran nem illenek bele a képbe. Ennek ékes példája az első dal (Knock, Knock! Who's There?), ahol az intro-beli "fújkálást" nem igazán tudom hova tenni, szerencsére a dal kapott egy jó refrént és egy még jobb C-részt, jobb szaxofonozással. A hangulatomat oldja a címadó dal (House of Groove), ami kifejezetten energikus és pozitív, a "Fellowship Hall" pedig "klasszikus", középtempós smooth jazz dal, itt jó a szaxofon használat.

Ahogyan a címéből sejteni lehet, a "God Bless You" egy vallásos jellegű ballada, a smooth jazz szaxofonosok közül -Kirk Whalum mellett- a kritikusok Euge Groove-ot is a vallásos smooth jazz irányzatokhoz és a gospelhez szokták sorolni. Whalum-mal ellentétben Groove zömmel az instrumentális zenéknél marad lemezein, a gospel is ritkábban fordul elő, egyértelműen a smooth jazz dominál. Utóbbit bizonyítja a "Lampin' It", mely a konvencionális irányt erősíti, mindezt egységében és hangulatában is jobban a fentieknél, egységet képezve a következő két dallal (Old. Edu, Indian Summer). Bár a listákon a sláger a címadó dal, de a vokális "Never Met a Woman (Like You)" számomra egyértelműen a lemez legjobb dala. A "Faithful Central" a feljebb említett "hármas blokk" része is lehetne, a záró dal (It's Only Rain) pedig egy kifejezetten jó lassú dal, kiváló női vokálokkal.

A hallgatás után felemás érzéseim vannak, de ez most nem jelent különösebben jót vagy rosszat, ilyen is kell.