JazzMa

Friss Hírek

The Partisans: Nit De Nit2019. június 15.
Mezei Szilárd: Citromfa2019. június 13.
Cohen, Avishai: Arvoles2019. június 11.
Teltház a Meseházban2019. június 10.
BŐGŐS GENERÁCIÓK2019. június 04.
Ratzer, Karl: Occasion2019. június 03.
XII. BODAJKI JAZZ TÁBOR2019. május 11.

Lemezpolc kritika:
Pasqui, Manuela - Green Tara

Pasqui, Manuela: Green Tara 2019. május 09., Kolta Péter

manuela-pasqui-green-tara.jpg

Manuela Pasqui - Green Tara (Hunnia Records)


Manuela Pasqui – zongora

Agostino Di Giorgio – gitár

2018

A zenekar nem jött el – ez volt az első gondolatom, ahogy elindítottam az olasz zongorista hölgy, Manuela Pasqui és Agostino Di Giorgio gitáros duó lemezét. Egy perc elteltével azonban beindult az átgondolt, ritmikus kíséret és szólójáték.

Két harmóniahangszerrel duózni nagy kihívás, át kell gondolni, ki mit, mikor és hol játszik, különben ütik egymást a zenészek. Van példa zongora-gitár lemezre: Bill Evans és Jim Hall, Oscar Peterson és Joe Pass, vagy a mai korból Julian Lage és Fred Hersch lemezei érdekes és szerintem kiemelkedő kísérletek voltak.

Agostino Di Giorgio világhírű gitáros Amerikában született olasz házaspár gyermekeként. Olyan zenészekkel muzsikált már együtt, mint Chuck Wayne, Kirk Lightsey, Tony Scott, Oláh Kálmán és még sokan mások.

Az első dal bevezetőjében tehát azt gondoltam, hogy a ritmusszekció elfelejtett részt venni a lemezfelvételen. Utána viszont nagyon feszes, határozott, mégis kellemes gitárkísérettel folytatódott a dal. Az album következő részére is a kellemes, latinos, finom kíséret jellemző számomra kissé andalító dinamikákkal. Ha eddig nem volt ballada, most majd lesz – gondoltam, hiszen egyik kedvenc számom, az „I Fall in Love Too Easily” következett. Meglepő módon a lírai szerzeményt laza blues stílusban játsszák. Jól szól, tetszik. Nagy tréfa - ez egy jó meglepetés és nem éreztem azt, hogy elvettek volna a mély, mindig mindenhol gyönyörűen előadott örökzöldből.

A „Day Dream” gitár bevezetője csodálatos, éppúgy, mint a téma és az improvizáció. Manuela Pasqui játékát meghallgattam más lemezén is. Ott érvényesül a klasszikus zene hatása, nagyon európai módon játszik. Szeretem, amikor érződik valaki játékán, hogy honnan is jött – földrajzi, kulturális értelemben is. A „Green Tara” lemezt hallgatva nem vettem volna mérget arra, hogy olasz zongoristát hallok. Az „Autoritratto” című szerzeményben ez a kérdés viszont helyre kerül. Klasszikus zenei ízzel nyúl hangszeréhez a ’74-es születésű római zongorista, zeneszerző.

Egyelőre nem tudom eldönteni, hogy koncepcionálisan kísérik-e egyszerre, közel egy hangfekvésben egymást a zenészek. Manuela bal keze végig, gitár- és zongoraszóló közben is szurkál, számomra nagyon sűrűn, miközben a gitár is akkordfűzésekkel kíséri a zongorajátékot, nagyon jó lüktetéssel. A zongoraszólók egyszólamúak, nem hallunk akkordszólót, akkordikus szólót, hiszen a másik kéz folyamatosan akkordozik. Agostino Di Giorgio játékában semmi meglepő megfejtést, rendkívülit nem hallunk. Egyszerűen csak jól, ízlésesen, példaértékű alázattal szólózik és kísér. Szerény véleményem szerint a gitárkíséret önállóan is megállja a helyét, Agostino Di Giorgio nagyon élvezetes módon játszik akkor is, amikor nem szólózik. A zongora folyamatos akkordjátéka engem zavar, kissé kaotikus, maszatos így az összhang. A záró dal („Perdono”) viszont gyönyörű. Csodálatos ballada, nagyon szépen előadva.

Hangszerelésben sem találok különösebb ötleteket, marad a téma, szóló, szóló, téma szerkezet. Szépen eljátszott dalokat hallunk, nyílegyenes játékkal.

Ahogy írtam, meghallgattam Manuela Pasqui egy másik, trió albumát is. Nekem jobban tetszett, érzékenyebben, mélyebben muzsikál a lemezen. Valószínűleg a trió az ő közege, és sokkal inkább lekötötte az én figyelmemet is. Elmennék egy trió koncertjére. Agostino Di Giorgio koncertjeire is szó nélkül megvenném a jegyet.

A „Green Tara” lemezbemutatóját már nem biztos, hogy meghallgatnám. Többféle, átgondoltabb kíséretbeli megoldással, hangszereléssel szerintem izgalmasabb album született volna.


Vissza a lemezhez