JazzMa

Friss Hírek

Easy Pieces: Notice2025. július 17.
Fertőrákosi koncert2025. július 07.
Zádor–Kováts Duo: 22025. július 05.

Világsztárok Magyarországon

Világsztárok Magyarországon – Mr. Acker Bilk és zenekarának koncertje Budapesten az Erkel Színházban 1971. február 1-én

Negyven év távlatából fölidézve ezt az emlékezetes estét, először arra próbáltam magyarázatot keresni, hogy lehetett-e valamit tudni akkor, a hozzánk látogató Acker Bilk zenekarról.

01-acker-bilk.jpg


Hogy sokan vártak valamit, azt bizonyítja sok más mellett az a tény is, hogy Magyarország akkor legnagyobb befogadóképességű színház/koncertterme most is dugig megtelt. Rémlik a szám is: 2400 főt tudott akkor a színház befogadni. A most, 2011-es év végén 100 éves épület eredetileg közel 3200 férőhellyel indult, csak az indulás után nemsokára átalakították és a modern színpadtechnika kialakítása, emellett operajátszásra is alkalmassá tétele bizony majdnem 800 ülőhely feláldozásával valósulhatott meg. Érkeztek Acker Bilk-et hallgatni az ország minden tájáról és csak megerősíthetem „Hivatásos Jazzrajongó” egyik korábbi közlését, itt is akadtak találékony emberek, akik annak ellenére is bejutottak, mikor már elfogytak a jegyek. A főbejárattal szemben állva a baloldali földszinti WC kb. 40 X 50 cm-es kis vízszintes irányú ablakán még a szünetben is érkeztek akrobata adottságú és tántoríthatatlan bátorságú fiatalok. Nekik az ablakon bemászva még nem jutott eszükbe, hogy a nézőtérre bejutni újabb, szinte megoldhatatlan feladat. Hogy mégis találtak megoldást, az abból látszott, hogy a nézőtéren, az ülőhelyek mellett a közlekedőfolyosókon sok-sok fegyelmezetten és csendesen viselkedő ifjú ember ült a földön áhítatosan figyelve. Az olvasóban az a kérdés is felmerülhet, hogy egyáltalán miért említésre méltó az, hogy az Erkel Színház megtelt, egy dixieland zenekar fellépésekor. Azért, mert a 60-as években fokozatosan megosztódott, sőt gyakran egymással alkalmanként ellenségessé vált a korábban homogénnek mutatkozó közönség. A megosztottság többirányú volt, mivel a tánczene és jazz közönsége külön vált, ezen belül a hagyományos tánczene és az akkor „beat”-nek nevezett szinte minden korábbi értéket elsöprő hulláma került előtérbe. A már akkor vesztesnek tűnő jazz sem jelentett valamilyen egységes tömböt, itt is hamar elkülönültek a hagyományos és a modern irányzatok, és a hozzájuk tartozó érdeklődők tömegei. Ezek az ellentétek azóta sem szűntek meg. Visszatérve a korábbi kérdéshez: lehetett valamit tudni 1971 februárjában Acker Bilk-ről? Igen. Figyeljük csak meg, hány koncert kapcsán hallottuk, vagy olvastuk: Prágában már jártak, ott hallottuk, vagy azt hallottuk, hogy ott nagyon jók voltak. Bilk-et 1964-ben az I. Prágai Nemzetközi Jazz Fesztiválon ismerte meg a „baráti országok” közönsége, 1969-ben az akkori Német Demokratikus Köztársaságban, Lipcsében léptek fel, hatalmas sikerrel. Mindkét országban hanglemez készült a játékukról, amelyek nálunk is üzleti forgalomba kerültek. A lemezeken általában mindig szerepel a zenekarvezető önmagának adományozott „Mr.” címe, de ez a nagy múltú és sok mindent megért Supraphon lemezgyárat –mint azonnal látni fogjuk- legalábbis gondolkodóba ejtette. Ha Acker Bilk Mr., de akkor a többi tagok is férfiak? Mind Mister? Biztos, ami biztos, a nevek felsorolásánál fúvósok Misterek, a ritmusszekció (vagyis a zongora, gitár, bőgő és dob) nem Mister.


02-pragai-kislemez-hatlap-1964.jpg


03-bilk-lipcseben-1969.jpg


Az Erkel Színház koncertjén a klarinétos Bilk hosszú pályafutásának egyik legjobb zenekarával lépett fel. Colin Smith trombitált, John Mortimer harsonázott és alkalmanként szájharmonikán is játszott. A ritmusszekció némiképp változott Budapesten Colin Bates zongorázott, Tuck Tinslayson nagybőgőzött, Tony Pitt volt a gitáros és bendzsós és John Richardson dobolt.


acker-bilk-szorolap.jpg


05-untitled-3.jpg


Mielőtt a műsorra térnék, egy megjelenésbeli változásra szeretném felhívni a figyelmet. Bilk az 50-es évektől kezdve, a rendkívül erős és sok zenekarból álló brit tradicionális jazz vezető zeneakarai közé küzdötte fel magát. Megjelenéséhez mindenütt hozzátartozott a keménykalap és csíkos mellény, a dixie 1920 körüli születésének divatjára utalva. A többi tradicionális együtteshez hasonlóan a századelőt idéző öltözék szép lassan átalakult. Eltűnt a csokornyakkendő, vagy nyakkendő és a szmoking, garbók jöttek és a korai beat zenekarokhoz hasonlóan először csőnadrág, azután trapéznadrág, a legfontosabb pedig, a Beatles mintájára a gombafrizura. Persze a kinézésnél lényegesen fontosabb változások érintették a zenét is. A dixieland zenekarok ezidáig legfeljebb a népszerű „skiffle” stílus irányába mozdultak el, ha közönségsikert akartak, most inkább a blues felé nyitottak, és az idő múlásával a korai rock szaxofonosai is az utánzandók, vagy követendők közé kerültek.


06-barberek-gombafrizoraval.jpg


07-kenny-ballek-gombafrizuraval.jpg


Előkerült a szájharmonika, a bendzsósok gitárra váltottak a bőgősök basszusgitárra, Chris Barber pl. még egy gitárost vett fel a meglevő mellé, mégpedig olyan muzsikust, aki elektromos gitáron játszott, a klarinétosok pedig gyakran váltottak szaxofonra. Acker Bilk ezt ugyan nem tette, maradt végig a klarinétnál, de ez a fajta modernizálás nála is megtörtént. A Bilk féle klarinéthang és játékfelfogás nem hasonlít, a hagyományos stílust képviselő egyik klarinét-iskolához sem. Ebben a műfajban leggyakrabban vagy az Edmond Hall vagy a Barney Bigard féle iskolát szokták követni, utánozni, esetleg másolni. A legtöbb klarinétos, valamelyikük skatulyájába begyömöszölhető. A budapesti koncerten kiderült, hogy a romantikus vibrátó mellett Bilk kitűnően swingel a zenekarával együtt, képesek feszültséget teremteni és azt szükség esetén fokozni. Erősségük az a fajta kollektív improvizáció, amelyben a három fúvós néha még azt is elhitette velünk, hogy leírt és megtanult polifóniát hallunk. Valójában csak egyes extrakórusok és különböző közjátékok voltak leírva. Persze az összeszokottság mellett mind a hét muzsikus kiváló improvizációs adottságokkal és kellő gyakorlattal rendelkezett. A zenekar korábbi lemezein gyakran a dobos Ron McKay volt az első számú énekes, itt helyette Tuck Tinslayson az új dobos, Acker Bilk lett a zenekar első számú énekese. Az ő énekvibrátója ugyanolyan, mint amit klarinéton hallottunk tőle. Ami a műsort illeti, eljátszottak néhány örökzöldet: „Sweet Georgia Brown”, „Lover Come Back to Me”, (a címet hallva illik megjegyezni, reméljük most is emlékezetükbe idézik, hogy a szerző Sigmund Romberg1887-ben Nagykanizsán született és a 22 éves Zsigmond tőlünk indult meghódítani az amerikai színpadok és a musical világát.) „Caravan”, „Stompin’ at the Savoy”. Voltak dixieland stanadardek: „Jazz Me Blues”, „Way Down Yonder in New Orleans”, „When the Saints”, és Lil Hardin Armstrong: „King of the Zulus” című gyöngyszeme, amelyet Armstrong Hot Five-ja még a múlt század 20-as éveiben játszott lemezre. Ezek között elosztva elhangzott négy olyan, számunkra ismeretlen című darab, amely a modernizáció és átalakulás jegyében gitárokra és szájharmonikára épült. Szenzációnak számított egy régi sláger feldolgozása Bilk énekével, amelyről letörölgették a port. Címe: „When My Dreamboat Come Home”. Szó esett már arról, hogy Bilk zenekarának valamennyi tagja invenciózus szólista. Mégis kiemelkedett közülük a zongorista Colin Bates, aki a mai legelismertebb stride zongoristákhoz (akár Dick Hyman-hoz, vagy Dick Wellstood-hoz) hasonlítható magas technikai színvonalon mutatta be Joe Sullivan „Little Rock Getaway” című szóló bravúrdarabját. Közvetlenségével és kapcsolatteremtő készségével hívta fel magára a figyelmet a harsonás és szájharmonikás John Mortimer. Őt hallgatva talán itt gondolta először a szegedi Molnár Gyula, hogy milyen jó lenne zenekarával és John Mortimer-rel egy közös fellépést létrehozni és egy hanglemezt csinálni. Hát ez, ha egy kicsit később is, de 1984-ben, sokak örömére megvalósult a Molnár Dixieland Band megalakulásának 20 éves évfordulójára. (Krém SLPX 17967 LP)


acker-bilk-stranger-on-the-s-508107.jpg


A zenekarvezető Acker Bilk alakját ugyancsak legendák és pletykák lengik körül. Háromszor került fel az angol Top 10 listára, utoljára az „Aria” című dalával, 1976-ban. A középső, 1962-es díj számára legérdekesebb, ugyanis a „Stranger on the Shore” című szerzeménye volt első az amerikai Top listán, második a brit Top 10 listán, ahol 55 hétig (!!) szerepelt. A jazz zenészek között sokan ugratták, főként azért is, mert hallatlan népszerű lett az a romantikus klarinétszólója, amelyet vonós kísérettel vett lemezre és ezzel olyan divatot teremtett, hogy egymás után készültek a hasonló, üzletileg sikeres felvételek. Talán emlékszik még valaki, nálunk is készült magyar táncdalokból, hasonló nagylemez, Acker Bilk közreműködésével. A Magyar Rádió Vonós Tánczenekara és a Harmónia vokál szolgáltatta a híres klarinétos kíséretét, aki friss (1980-ban) magyar szerzők táncdalaiból játszott (Pepita SLPX 17617 LP) A zenészugratás arra is irányult, hogy egyes kollégák szerint a „Stranger on the Shore” sikerdarab túl érzelgős, emellett kísértetiesen hasonlít  a 40-50 évvel fiatalabb, de közismert „Trouble in Mind” című Richard M. Jones szerzeményre. A 33 éves Bilk állítólag ilyenkor mindig azt válaszolta: ”a nyugdíjamat nem engedem bántani”. A budapesti koncerten természetesen ez is elhangzott, a másik sikerdarabjával, Claude Luter: „Creole Jazz”-ével együtt. Talán nem túlzás azt megkockáztatni, hogy invenciózusabb és ötletesebb felvételt nyújtott, mint a szerző akármelyik erről készült lemeze. Végül: a tradicionális klarinétosok emberemlékezet óta egy-egy tesztdarabbal szokták megmutatni (főként kollégáknak) szakmai és technikai felkészültségüket. Ez korábban gyakran a „High Society” című indulóból származó darab virtuóz klarinétszólója volt, amelyet állítólag Alphonse Picou írt és többször játszott lemezre. Ez a szokás Bilk-nél megváltozott: a tesztdarabot egy merőben más felfogás szerint választotta, ahol nincs technikai sziporkázás, csak a stílus hitelességében lehet versenyezni. Ez pedig egy tanulatlan veterán klarinétos, a szinesbőrű New-Orleans-i George Lewis egyszerű darabja, a „Burgundy Street Blues”. Ennek a budapesti előadása pedig, akárhány feldolgozás is készült belőle, nyugodtan állíthatjuk, hogy példaértékű. Benne van Acker Bilk felfogása az archaikus jazzről és a műfajnak az a különlegessége, hogy miközben ezt a szomorú és bánatos dalt játssza, közben rám kacsint, és azt jelzi, hogy nem kell ezt azért teljesen komolyan venni. A zenekarvezető ugyancsak egyéni, eddig még nem látott, de a műfajtól nem idegen és vidám kapcsolatteremtő kísérleteire talán még sokan emlékeznek. Ehhez persze szükség volt a műsort vezető és konferáló Petrányi Judit partnerségére és cinkosságára. Mindenesetre nem látszott előre megbeszéltnek az induló párbeszéd, a tagok bemutatása után, körülbelül ebben a stílusban, a hatalmas színpad közepén állva: Bilk: „Most következik a Sweet Georgia Brown”. Petrányi Judit, aki mellette állt: „Most következik a Sweet Georgia Brown”. Petrányi Judit ezzel kiment a színpadról, de mielőtt eltűnt volna a nézők elől, Bilk visszahívta. A műsorközlő visszaballagott középre, ekkor Bilk azt mondta, hogy a Sweet Georgia nagyon nehéz szám. Petrányi magyarul megismételte: a Sweet Georgia nagyon nehéz szám. És elindult kifelé. A színpad széléről Bilk ismét visszahívta és azt mondta, hogy elfelejtette az előbb, hogy nagyon nehéz ugyan, de nekik mégsem okoz gondot eljátszani. Petrányi ezt is elmondta magyarul, de Bilk láthatott valamit a hölgy szemében, mert a nevetéstől harsogó közönség ellenére, most nem szólt többet. Még egy töredék, talán mert a kedvenc harsonásra szabta Bilk a következőket: Nemrég emlegette a mi zenészünket, John Mortimer-t maga a király, Louis Armstrong. Szó szerint a következőket mondta: „Mortimer?? Ki az?? Ez utóbbi viccecske azóta, 40 év óta is gyakran fel-felbukkan, mindig egy kicsit aktualizálva.

Vissza az összes cikkhez