Eddig nem volt ismerős Ben Wendel, de most nagyon bemutatkozott
A neveket nehezen megjegyző olvasóknak szóló közleménnyel kezdem: Ben Webster és Ben Wendel a megegyező névdarabkák és a sok „e” betű ellenére is két különböző személyt takar, még akkor is, ha mindkettő tenorszaxofonon játszik. Pontosabban Ben Webster, a swing stílus egyik legkiválóbbja, csak játszott, hiszen Ő már sok évvel ezelőtt, 1973-ban elhunyt. Az idén 46 éves, Kanadában született Ben Wendel viszont péntek este zenekarával a Magyar Zene Háza vendége volt. Nevét – engem is közéjük értve – nem sokan ismerik Magyarországon. A koncert programot meglátva kíváncsiságból utánanéztem a neten, mégis ki Ő, milyen koncertre lehet számítani, érdemes-e elmenni. Gyorsan kiderült, hogy a „High Heart” című 2020-ban megjelent lemeze – amelynek turnéján Budapestre látogatott – a Down Beat értékelésében négy csillagot kapott, ami pestiesen szólva a „nem semmi” kategóriába tartozik. Ráadásul a lemez a zenemegosztó csatornákon meghallgatható, tehát nincs zsákbamacska milyen zenét is játszik.
Ez a szaxofonos ötödik saját nevén megjelenő albuma, emellett még a Kneebody nevű saját fúziós együttesével jelentek meg lemezei a számtalan sideman-ként történő közreműködés mellett. Ez a lemez most ráirányította figyelmet, szinte mindegyik mérvadó jazzújság értékelte a lemezt (mégpedig pozitívan), bekerült a „Rising Star” kategóriában rangsorolt zenészek közé.
Valószínűleg nem mindenki mélyült el a háttér kibogozásában, mert olyan jó félház fogadta a színpadra lépőket.
Megköszönve a meghívást és megdicsérve a fantasztikus helyszínt, mindjárt bele is kezdtek a zenélésbe a lemez címadó szerzeményének, a „High Heart”-nak az előadásával. Aki nem volt jelen, annak ízelítőül ajánlom ennek a számnak egy másik koncerten elhangzott változatát:
https://www.youtube.com/watch?v=9met1Ez0YH8
Három, vagy négy számot játszottak egymás után, mikor meglepetéssel tapasztalták, hogy a siker óriási, több volt, mint vastaps. Wendel és a többiek arcáról, reagálásából látszott, hogy nem voltak felkészülve ilyen pozitív fogadtatásra, ilyen közönség reakcióra. Megjegyzem, hogy Budapest a turnéjuk első állomása, később lesz csak lehetőségük összehasonlításra.
A zenekarvezető Ben Wendel az este folyamán tenorszaxofonon játszott, amit időnként elektronikával kicsit megbolondított.
Az együttes másik kulcsfigurája a vokalista Michael Mayo volt. Szándékosan nem írtam énekest, hiszen szöveg nélküli vokállal volt meghatározója a hangzásnak, hol szólóban, hol a szaxofonnal összedolgozva. Elektronikát persze Ő is használ a hang modulálására. Mayo, aki saját nevén is jegyez már albumot és szintén a feltörekvő művészek közé tartozik, egyébként délután még workshop-ot is tartott a MZH-ban. Tőle is sok felvétel található a világhálón. Minden adottsága megvan a kiugrásra, kérdés, hogy lesz-e neki egy amolyan „Don’t Worry Be Happy” féle, vagy valami más figyelemfelhívó darabja.
Jöjjön most két ismertebb név: Shai Maestro zongorista (csak akusztikus zongorát használt) és Joe Sanders bőgős. A zongorát sajnos csak akkor hallottam, mikor a szaxofon nem szólt, így csak a két hosszabb lírai hangzású szólóját tudom Maestro-nak dicsérni. A bőgő hangosítása viszont kiváló volt, tényleg nagyon jó bőgős. A zongorista nagyon figyelte a kottát, folyamatosan lapozott, ebből gondolom, hogy a hatásos szaxofon–vokál részek és ezek kísérete erősen megkomponált, begyakorolt volt. Nálam az első zongoraszóló alatt tűnt fel, hogy a természetközeli építkezésnek, azért vannak árnyoldalai is: esett az eső és ez behallatszott a Városliget közepébe felépített, egyébként jó akusztikájú épületbe.
Nate Wood nevű úriember volt a dobos, aki hiba nélkül, jól ellátta feladatát.
A turné csapat összeállítása egy kivétellel egyébként megegyezett a lemezen szereplőkkel. A lemezen két zongorista szerepel, de Gerald Clayton nem vesz részt a koncert körúton. Még egy-két összehasonlítás a lemez és a koncert között: a lemezen inkább az énekhang került kiemelésre, míg a koncerten a szaxofon volt előtérben, ami amolyan post-bop hangzást eredményezett.
Jó másfél óra után elfogytak az egyébként 45 perces lemezen található számok és az ismételt köszönetnyilvánítás után a meghajlás következett.
A közönség azonban még nem akart menni, a taps hatására még visszajöttek a zenészek egy ráadásra, ami a lemezen még meg nem jelent „Lullaby” című szerzemény volt.
Jók a jazz programok a Magyar Zene Házában, érdemes figyelni a műsorajánlatot. Nálam a következő kinézett program Makoto Ozone és Szaniszló Richárd koncertje.
