Scofield, John: Überjam Deux 2013. június 20., Szeifert Bálint
John Scofield „Überjem Deux” című, július 2-án megjelenő CD-je a 2002-es, Grammy-díjra jelölt „Überjam” című lemez folytatása.
Előrebocsátom, hogy ebben az írásomban meg sem próbálok objektív lenni, számomra (mint sok más olyan ember számára, aki a rockzene felől közelít a jazzhez) John Scofield zenéje (esetemben pont az első Überjam lemez) volt az egyik „kapudrog”, és nekem azóta is „Sco” a non plus ultra, legyen szó bármilyen stílusról, amihez hozzányúl.
A lemez koncepciója (elődjéhez hasonlóan), hogy a zenekar egyszerű, monoton, egyharmóniás groove-okat játszik, és Scofield erre improvizál. Bár ezzel a mondattal még elég messze vagyunk az igazságtól, rengeteg stílus előkerül, például afro-beat, de találkozhatunk a lemezen reggae, house (és egyéb elektronikus zenei groove-ok), funk, és rythm and blues-os lüktetéssel is. Fontos megjegyezni, hogy itt nem a „fából vaskarika” jelenséggel találjuk szembe magunkat (lásd: jazz zenészek céltalanul „őrjöngenek” könnyűzenei groove-okra), hanem az hallatszik, hogy minden stílushoz a leghitelesebb játékmódra és soundra törekedtek a zenészek és a hangmérnökök.
A számok általában Avi Bortnick „ritmusgitáros” és sampleres riffjeire és elektronikus alapjaira épülnek, amit Andy Hess basszusgitáros és Adam Deitch dobos groovejai olyan lüktetéssel támasztanak alá, hogy nem győzöm őket az egekbe magasztalni. Ehhez jön még hozzá a kiváló John Medeski billentyűs (elsősorban Hammond orgona) játéka, akit azt hiszem, nem kell bemutatni senkinek, hiszen Scofield több lemezen és számtalan koncerten játszott már vele, és zseniális zenekarával, a Medeski Martin & Wood-dal.
A felállás tehát majdnem ugyanaz, mint a 2002-es „Überjam”-en, csak a basszusgitár poszton történt változás: akkor Jesse Murphy volt a basszgitáros, ezen a lemezen pedig a már említett Andy Hess játszik ezen a poszton.
A fő különbség kettőjük között, hogy míg Murphy inkább az elektronikus zenékre hajazó soundokat kedvelte és a lehető „legminimálabb” játékot, Andy Hess változatosabb, „élőbb” soundokkal játszik, és nyersebb, szikárabb a groove-ja, bár ő sem tartozik a „cirkuszi mutatványos” basszusgitárosok közé.
Az első szám, a „Camelus”, címével is utal az afro-beat stílusára, egy húzós elektro-alappal indul, amihez csatlakozik Bortnick groove-ja, majd a ritmus-szekcióval kiegészülve teljesedik ki. A break után pedig megszólal a „főhős”, a jól ismert Sco figurák és sound, mindent megkapunk ettől a szólótól, amire csak Sco-tól vágyunk. Külön kiemelném Andy Hess soundját, egyszerűen zseniális, ahogy ez a „denfelt” játékmód Fender Precision-ön megszólal.
A második szám a nemes egyszerűséggel „Boogie Stupid” címre keresztelt szerzemény, aminek gitár-riffje számomra olyan hatású volt első hallásra, mintha valaki tudatmódosult állapotban próbálná eljátszani Herbie Hancock „Cantaloupe Island” című szerzeményének bevezetőjét. Ebben a számban zseniális a középrész, akár egy popszámnak a refrénje is lehetne (mondjuk a hetvenes években). Kiemelném a dobgroove-ot és a basszusgitáros kíséretet, itt alkalmazhatóak a közhelyek: húz a groove, a pergő sound leviszi az ember fejét, Hess basszusjátéka pedig pont annyira mozgalmas, amennyire az kell, hogy legyen.
Az „Endless Summer” című szám egy elektro-house beütésű darab, a téma második felében érdemes figyelni, Sco hogy teszi a téma alá elképesztő módon megformált akkordjait, ahogy csak ő tudja… Még, hogy a bundos hangszeren nem fontos az intonáció! A szám középrészének kvartkörös harmóniamenete rendkívül nagy poén, Scofield zenei humorérzékére sohasem lehetett panaszunk. Adam Deitch dobfilljeire nem nagyon lehet szavakat találni. A negyedik perctől olyan elektro-break van, hogy még egy DJ is megirigyelné!
„Dub Dub” - személyes kedvencem a lemezen. Andy Hess soundja és játéka elképesztően hiteles, a lényeget ragadja meg ebből a zenei világból. Ezt a számot el tudnám képzelni Eric Clapton énekhangjával, valószínűleg azonnal világsláger lenne belőle!
„Cracked Ice” - egy jó „húzós” funk groove, némi (nem kevés) elektronikus zenei beütéssel, és „agyeldobós” Scofield szólóval a „tetején”. Legnagyobb tisztelet illeti a ritmus-szekciót, a hosszú, monoton részek „életben tartásáért”! A végén Deitch csak nem bír magával, és néhány ütem erejéig egy olyan laid-back groove-ot játszik, hogy az összes rnb-rajongónak fel fog állni a szőr a hátán.
„Al Green Song” - a „stílus-kapu” oda-vissza működik. Ez a soul-os nóta talán arra ösztönözheti a „jazzereket”, hogy rákeressenek a nagyszerű Al Green soul énekesre, és megismerkedjenek a zenéjével. Itt is el lehet képzelni egy énekhangot a kísérethez, de gitáron is elég érdekes a téma, Scofield soundja és frazírja már önmagában élmény.
Kövezzenek meg a gitáros kollégák, de én arra tippelek, hogy Sco ezen a lemezen igen gyakran Fender Telecaster gitárt használ, de ha tévedek, kérem email-ben, jelezzék, címem a szerkesztőségben!
„Snake Dance” – ismét egy afro beat groove, rendkívül izgalmas lüktetésű basszusgroove-al, és a „jam” koncepcióhoz képest megint csak izgalmas break-ekkel, középrésszel. A legnagyobb különbséget talán ez jelenti a két „Überjam” lemez között, ez a második jobban meg van komponálva, (mondhatni dalszerűbbek a számok) fel van építve, bár a 2002-es lemez sem hagy hiányérzetet az emberben.
„Scotown” – egy kis szójáték a főhős nevével a címben, a dalban pedig megint csak óriási soul groove, és egy brilliáns melodikus téma. Ez a szám erősen emlékeztet a „Piety Street” lemezre, ami szintén nagy kedvencem.
„Torero” – egy jó kis house „elborulás” Bortnick kemény samplingjeivel. Itt teljesedik ki leginkább az elektro-vonal, érdemes megfigyelni a szám felépülését a groove-ok, a samplingek, és a Scofield-Deitch összjáték szempontjából.
(Egyébként ennél a számnál már nagyjából harmadszor jutott eszembe a kiváló magyar Másfél zenekar, aki nem ismeri őket, járjon utánuk!)
„Curtis Knew” – egy ambient hatású szerzemény, jó kis kétszólamú gitár témával a bevezetőben, sampler-szőnyegekkel a háttérben, majd „berobban” a groove a téma második felétől, és a visszatérő „A-részre” Deitch olyan dobolást hajt végre a „háttérben”, hogyha DJ lennék, azonnal begyűjteném hangmintának! A szólóba persze előkerül Scofield inverz-effektje, és az összes lehetőség, amit ez adhat, én személy szerint egyszerűen imádom, amikor használja! Ez a szám is egy egyszerű, de annak ellenére jól felépített darab.
„Just Don’t Want to Be Lonely” – már az első pillanatban John Mayer hangja szólalt meg a fejemben, egy JM szöveggel és jó levegős énekléssel ez a szám is slágergyanús lenne, persze így sem unalmas dal, sőt! Remek „bólogatós” groove, az embernek azonnal táncolni van kedve. Tökéletes lüktetés, Andy Hess megint bemutatja, hogy is kell egy ilyen groove-ot játszani.
Összességében egy nagyszerű lemezről írhattam, ahogy mondani szokták: egy élmény volt!
Mindenkinek csak ajánlani tudom!
