GINA ÉS TÁRSAI
Szerdán egy érdekes felállású, ritmusszekció nélküli formáció lépett a Budapest Jazz Club színpadára. Kanizsa Georgina énekesnő, a gitáros Lamm Dávid és Szalay Gábor, valamint a trombitás és szárnykürtös Fekete István között az évek során barátság szövődött. Mindenki játszott mindenkivel különböző formációkban, de egyszerre, egy zenekarban együtt még soha. Körülbelül másfél éve úgy döntöttek összeállnak, és ebben a kizárólag dallamhangszereket megszólaltató kvartettben mutatják be kedvenc dalaikból válogatott repertoárjukat.
Az 1988-ban Szolnokon született énekesnőnek szülei egyáltalán nem zenei, pláne nem jazz énekesnői pályát képzeltek, így a reáltantárgyak, és az idegen nyelvek oktatásában komoly elismertségű Verseghy Ferenc Gimnáziumban szerzett érettségi után titokban jelentkezett az ETŰD Konzervatórium jazz-ének szakára, ahol Winand Gábor irányításával kezdte a felkészülést a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre. A szülők megenyhültek, Gina pedig a konzi után az LFZE jazz-ének szakán folytathatta tanulmányait. Innentől pályafutásának jelentősebb állomásai akár honlapunkon is nyomon követhetőek. A 2015-ben diplomázott énekesnő az LFZE utáni években számos formációban feltűnt, összes zenekarát nehéz lenne felsorolni, de a komoly sikereket elért Jazzation acappella együttes, a BJC nyolcadik születésnapján fellépett Silence Fiction és a Márkus Tibor vezette Equinox, melynek több lemezén is a vokális kompozíciók szövegét jegyzi, valamint duója Lamm Dáviddal, mindenképp kiemelést érdemel. Különleges hangjára már a 2013-as évzáró vizsgakoncertről benyomásait összegző főszerkesztőnk is felfigyelt, cikkét az -„És volt még egy kellemes meglepetés számomra. Ez pedig Kanizsa Georgina produkciója volt. Bravó, Ági néni!”- mondatokkal zárta. Ági néni, azaz Lakatos Ági egykori tanítványa szerdán már színpadra lépésekor megfogta a közönséget, mikor a háttérkivetítőn olvasható feliratról elmondta, csak éppen hogy fedi a valóságot. Bevallotta, a privát életben hadar, így állandó nehézséget okozó anyakönyvi neve hosszúsága miatt, minden bemutatkozáskor és taxi rendelésnél szigorúan a „G” betűvel ejtendő rövid változatú Gina nevet használja. A derültséget kiváltó gyors monológ után, viszont lassabban mondva, hogy mindenki értse, kifejtette, hogy ebben a kvartettben nincs „bandleader”, tehát lényegében ez négyük zenekara, de a „Kanizsa Lamm Szalay- Fekete” nevet mellőzve, közösen a „Liberté, Égalité, Fraternité” elvét követve, a promóció barátibb, „Kanizsa Georgina Quartet” név mellett döntöttek.
Elsőként Gina Lamm Dávidot szólította színpadra, az „I Thought about You” duóban hangzott el.
Jimmy Van Heusen 1939-ben írt szerzeményét Gina az Oláh Dezső Trio kíséretével is énekelte már ezen a színpadon. Az előadó művészet összetettségéről értekező pályázatával 2016-ban elnyerte a Lakatos Ablakos Dezső ösztöndíjat, és a következő évben, az ösztöndíjas időszak végén a pályázatot elnyertek nyilvános hangversenyén hallhattuk tőle ezt a számot. Akkor influenzával küszködött, és a hangja is mélyebbre szállt, most egészségesen, az eredeti hangján adhatta elő.
A „Whisper Not” következett, melyről hiteles forrásból tudhatjuk, hogy Benny Golson Dizzy Gillespie nagyzenekarának tagjaként 1956-ban Bostonban, George Wein „Storyville” nevezetű klubjában 20 perc alatt írta. Hamar népszerű lett, és még szélesebb körhöz jutott el, mikor Leonard Feather hat évre rá szöveget írt hozzá, melyet elsőként Gina egyik kedvence, Anita O'Day énekelt lemezre. Harmadikként egy bebop standard, Tadd Dameron „Hot House” című szerzeménye került a repertoárba. A zongorista-zeneszerző nem írt hozzá szöveget, a szám később se ihletette meg a szövegírókat, Gina viszont nem akart kimaradni előadásából, és az improvizációs scat énektechnikával hangját hangszerként használva vágya teljesült is.
A bebop ritmusait egy semmi meglepő közjátékot, eltolódást, váratlan irányt nem tartalmazó, szelíd felbontású ballada váltotta. A „Peace” írásakor a szerző, Horace Silver elmondása szerint, egy angyal hajolt fölé, és sugallta a gyönyörű dallamot és harmóniát. Silver angyala a BJC-be is leszállt, és a koncert végéig ott is maradt.
Lehet, hogy Bill Evans is angyali sugallatot kapott, mikor az „Interplay” című művét komponálta, az viszont biztos, hogy az eredeti felvételen zenekarában helyet kapott a trombita és a gitár is, az 1963-ban megjelent lemezen Freddie Hubbard és Jim Hall játékát hallhatjuk. A kvartett előadásában megőrződtek az eredeti kompozíció értékei.
Shirley Horn 1992-es albumának címadó dalával, Szalay Gábor nélkül, trióban záródott az első rész. Artie Butler és Phyllis Molinary szerzeménye a „Here’s to Life” világszerte ismertté vált, és hogy miért kapta a kritikusoktól a "modern day jazz standard" megtisztelő jelzőt, Gina, Lamm Dávid és Fekete István előadásából is megtudhattuk.
A második rész egy dögös blues számmal kezdődött. Percy Mayfield 1950-ben írt, „Please Send Me Someone to Love” című dala 27 hétig volt és elérte az első helyet a Billboard R&B listán, később B.B. King is feldolgozta. Lefogadom, Lamm Dávid javaslatára került a repertoárba, mivel Dávid többek között B.B. King hatására kezdett el gitározni annakidején. Mindenesetre jó választás volt, mert Dávid Gina fekete hangjával, és Fekete István trombitaszólójával idevarázsolta a blues dohányfüstös hangulatát.
Matt Dennis és Earl Brent 1946-ban írt „Angel Eyes” című dalát viszont Gina tehette a pakliba, mivel Nancy Wilson, Carmen McRae, Dee Dee Bridgewater, Eliane Elias mellett, az ő egyik legnagyobb kedvence, Anita O'Day is énekelte. Ez a szám már négyesben hangzott el, mint ahogy a többi hátralévő.
Az „I Fall in Love too Easily”, Jule Styne és Sammy Cahn 1944-ben komponált száma ugyancsak elhangzott Gina influenzás koncertjén. Shirley Horn, Diane Schuur és természetesen Anita O'Day is énekelte, valamint egy másik nagy kedvenc, Chet Baker, kinek nevével a következő, „Like Someone in Love” című Jimmy Van Heusen és Johnny Burke szerzemény híres előadói között is találkozhatunk. Találós kérdéssel folytatódott a koncert, Gina még díjat is felkínált annak, aki kitalálja a következő szám után, hogy mit hallott. A keringő dallamai újabb keringőbe úsztak át, majd mintegy keretet adva, újra az elsőként játszott keringő tért vissza. A keretbe foglalt keringőben többen is felismerték az 1937-es Walt Disney film, a Hófehérke leghíresebb betétdalát, de azt, hogy a „Someday My Prince Will Come” előtt és után mi hangzott el, végül Gina elfelejtette elárulni. Bevallom, puskáztam, így derítettem ki, hogy a helyes válasz Jim Hall „Waltz New” című, 1978-ban kiadott, Red Mitchell bőgőssel készült duó albumán megjelent szerzeménye lett volna.
Az új keringő után egy régi blues, Roy Hawkins és Rick Darnell szerzeménye a „Thrill Is Gone” került sorra. A Billboard 1951-es R&B listáján a hatodik helyet elért szám egyben a koncert végét is jelentette. A B.B. King feldolgozásában 1970-ben újraéledt blues ritmusaira a közönség ütemesen tapsolt, Gina még egyszer bemutatta a zenekart, és még pár felelgetős szóló után búcsút intettek a közönségnek.
Kanizsa Georgina a cikk elején már említett 2013-as évadzáró vizsgakoncertje után egy félévvel az én figyelmemet is felkeltette. „Kanizsa Georgina lépett a színpadra, és rögtön megfogott szellemes, magabiztos konferálásával. Mikor énekelni kezdett a figyelem még jobban fokozódott, vele együtt lélegzett a közönség. Ezt nem pusztán gyönyörű hangjával és jól választott repertoárjával érte el. Színpadi jelenléte is lenyűgöző volt, amikor társai szólóztak nem volt gond, hogy mit kezdjen magával, arcán és testbeszédén látszott, hogy teljesen együtt él a zenével.” –írtam egykoron, 2014 januárjában megjelent cikkemben, és ezt a mostani koncertjéről is változtatás nélkül leírhatom. Természetesen az első találkozásunk óta komoly rutinra tett szert töretlenül ívelő pályafutása során, és ma már az ETŰD Konzervatórium jazz-ének szakán készíti fel a jövő énekeseit. Lamm Dávid hangszerelte erre a felállásra az elhangzott számok többségét. A nem egyszerű feladatot bravúrosan oldotta meg, az ismert standard számok hallatán nem hiányoltuk a bőgőt és a dobot. Az ő, és Szalay Gábor virtuóz és elegáns szólóit élvezettel hallgatta a közönség. Fekete István volt, hogy egy számon belül egyik kezében trombitáját, másikban szárnykürtjét tartva önmagával párbajozva felváltva fújta hangszereit, mintha a trombitás Fekete István egy szárnykürtös Fekete Istvánnak válaszolgatott volna. A négy különös tehetségű muzsikus kedvenc jazz és blues standard számaiból válogatott egy koncertnyit erre az estére, azt, hogy ezekben a számokban rejlő lehetőségeket felfedezzük, és így nekünk is kedvenceikké váltak, az ő játékuknak, előadásuknak köszönhettük.
