Kikkel beszéltem? – 36. rész: Al Foster face to face (2002 május – Székesfehérvár)
Keddenként jelentkező sorozatomban azokról a külföldi jazz muzsikusról mesélek megtörtént eseteket, amelyek hozzám kapcsolódnak!
Ez is egy elég érdekes sztori…
22 évvel ezelőtt Miles Davis egykori legendás dobosa (70-es, 80-as évek) először látogatott hazánkba.
Előtte azonban történt egy és más…
Például –nagy meglepetésemre- felhívott rádiós irodámban 2002 márciusában Vörös Tamás, aki elmesélte, hogy 1989 után újjáélesztik Székesfehérváron az Alba Regia jazzfesztivált. És a kétnapos fesztiválra engem szeretne felkérni műsorvezetőnek. Egyik ámulatból a másikba estem. Aztán magamhoz tértem, s mondtam neki, hogy mázlija van, feleségem fehérvári, így elvállalom. Sőt, azt is felajánlottam neki, hogy lejön velem a Magyar Rádió közvetítő kocsija, felveszi a koncerteket, én meg majd műsorokat készítek azokból a Bartók Rádióba. Ez ellen hevesen tiltakozott. Mai napig nem értem, hogy miért…
Pár héttel az esemény előtt volt egy sajtótájékoztató a helybeli polgármesteri hivatalban, ahol Tamás és keresztfia, Mits Gergő elmondták, hogy kik lépnek majd fel a Vörösmarty Színházban. Al Foster-nek kimondottan örültem, mert addig csak (például Miles David) lemezeken hallottam játszani.
Aztán eljött a koncert nap délutánja, mikor is szállodai szobámban megcsörrent a telefon és a recepciós mondta, hogy a lobby-ban vár Al Foster. Lementem, s tényleg ott ült. Mondta, azért hívott, mert szereti a fellépés előtt az MC-ket tájékoztatni az együtteséről és a várható programról. Be kell valljam, ilyennel azt megelőzően még nem találkoztam!
Aztán feleségemmel ki kellett autóznunk a város szélén lévő Videoton Oktatási Központba, mert a Vörösmarty Színházat (az Alba Regia Jazz Fesztiválok egykori legendás törzshelyét) épp átépítették…
Mivel mint pár sorral feljebb is említettem, Gabi Székesfehérvárról került fel Budapestre, így már a bejáratnál több régi ismerőssel is találkoztunk.
Először is Márkus Jóskával (aki azóta meghalt). Majd a nagy jazzbarát hírében álló Tóth Pistával (aki azóta már meghalt). Aztán Kolozsvári Kendével (aki szintén meghalt időközben), aki akkor épp az Öreghegyi Művelődési Ház igazgatója volt.
Majd a fesztivál főszervezőjével, Vörös Tamással.
Jól elkvaterkáztunk, aztán egyszer csak kezdés volt.
A helyszín egy kézilabda csarnok volt, többszáz férőhelyes nézőtérrel. Sajnos, a tribün elég foghíjas volt.
Ha jól emlékszem, Al Foster és csapata kb. 10 perccel a saját programjuk előtt érkezett. Majd mikor a zongorista megtudta, hogy nincs grand piano, kiverte a hisztit, hogy ő nem hajlandó villanyzongorán játszani. A végén az egyik emeleti előadóból hoztak le egy eléggé lehangolt pianinot. A közönség már elégedetlenkedett a hosszú szünet miatt.
Közben Al Foster egy üveg whiskyt követelt Tamástól, aki vett neki a büfében. Ott viszont csak másfél literes üveg volt. Vörös félt, hogy ha ezt mind megissza Foster, akkor leesik a dobok mögül. (Jogos volt a félelme, mert koncert közben egyszer majdnem leesett a dobszékről!)
Szóval Tamás már az öltözőben összeveszett az amerikai zenekarvezetővel. Becsapta az öltöző ajtót, majd odajött hozzám, és megkért, próbáljam tudatosítani a zenekarral, hogy már rég játszaniuk kellene. Felmentem az öltözőbe, ahol Al mondta, hogy konferáljam fel a három zenészét, majd őt. S amikor dübörög a taps, akkor ő majd lejön az emeletről.
Én így is tettem. Mondtam: Az Al Foster Quartet tagjai – az amerikai bőgős Doug Weiss, az izraeli tenorszaxofonos Eli Degibri, valamint az olasz zongorista Renato Chicco. (Udvarias taps.) És a zenekarvezető, az élő jazzlegenda (hatásszünet) Al Foster. (Óriási üdvrivalgás!)
De senki sem jött ki az öltözőből… Erre a mikrofon mögül lerohantam a színpadi feljárón (lehetett olyan 8-10 lépcső), fel az első emeletre, benyitok az öltözőbe, Al Foster sehol. Aztán hallottam, hogy lehúzzák a vécét, és nyílik az ajtó. Al azt kérte, hogy karoljak bele, nehogy leessen a lépcsőn. És hogy hozzam magammal a whiskys üveget, amit majd a dobszék mellé tegyek. (Azért emlékszem ennyire a dologra, mert ilyen se előtte, sem azóta nem fordult velem elő!)
És miután leült, úgy dobolt, hogy csuda! (Attól az egy esettől eltekintve, mikor két szám között lehajolt az üvegért, és majdnem felborult.)
A koncert egyébként fantasztikus volt. És nekem reveláció is, hisz itt hallottam először szaxofonozni Eli Degibri-t, akit később többször is meghívtam Zsámbékra!
