Trombitás fejedelem napszemüvegben: 80 éve született Tomsits Rudolf
Nyílt a tetőtéri, szűkös manzárdszoba ajtaja, és belépett egy férfi napszemüvegben, vállán bőrszíjon függő trombitatokkal. Kedvesen bemutatkozott: „Tomsits Rudolf”, majd ennyit mondott: „Trombitás vagy? Játszd be magad és kezdjünk.” Ezek voltak az első találkozásunk első mondatai. Nekem ő akkor nemcsak a legenda volt, hanem a Mester, aki belépett az életembe, és akinek ma, – szó szerint – mindent köszönhetek.
Idén, május 12-én lenne nyolcvan éves. Visszagondolva arra a meghatározó négy évre (1981–1985), amikor a Bartók Béla Zeneművészeti Konzervatórium Jazz tanszakán a növendéke lehettem, ma is tisztán látom őt. Rudi akkoriban Újvidékről (Novi Sad) járt haza, mivel 1980-tól a Novi Sad-i RTV Big Band művészeti vezetőjeként, szólistájaként és komponistájaként dolgozott. Budapestre tanítani péntek délután, este 6-7 körül érkezett, az órák aznap este korlátlan ideig, kimerülésig tartottak, majd szombat délelőtt folytatódtak. Ámulattal, csodálattal figyeltük minden mozdulatát. Mindent el tudott fújni, mindent tudott a hangszerről és a zenéről, amit profi tudhatott. Ott hallottam élőben először trombitástól, tőlem fél méter távolságra a 4 vonalas C-t. A hangja sosem volt bántóan hangos, de mégis mindig élt és vitt.
Hogyan tanított? Felkapta a „csövet” és fújt. Kevés szöveg volt, csak kulcsmondatok, alapvetések – minden, amit az élő színpadok és stúdiók világában az évek során megtanult. Mindig a jó hangzatokat fújta. Dallamok leéneklésére, fúvókával történő ritmuskopogtatásokra nem emlékszem, ilyen soha nem fordult elő. Fáradtan, több száz kilométer vezetés után is mindig a tökéleteset játszotta. Azt tanította, amit tudott: Játszott a trombitával! Egy-egy alkalommal, amikor valamelyik elkallódott tehetség a kevés gyakorlás miatt nem tudta hozni a figurát, csak annyit szólt: „Helyettetek nem gyakorolhatok!”
Páratlan jelenség volt. Mivel a napszemüveg volt a védjegye, mi, a növendékei mindannyian vásároltunk magunknak egy-egy „Tomsits-napszemüveget” – titkon remélve, hogy ettől talán majd a mi játékunk is jobb lesz. Rudi sokat dohányzott, és emlékszem, sokszor a tüdőre szívott füstöt egyenesen belefújta a hangszerébe, abba a híres Schilke B7-esbe, amelyen játszott. Ez a füstös, elegáns aura lengte körül a lényét és a zenéjét is.
Pályafutása mesébe illően indult: alig 18 évesen a trombitás géniusz, Zsoldos Imre fedezte fel egy jazzklubban, és azonnal a Stúdió 11-be hívta. 1964 és 1980 között az együttes meghatározó szólistája, később hangszerelője volt. Innen indult a nemzetközi hírnév felé vezető úton: fellépett a Monterey Jazz Fesztiválon saját kvartettjével, ahol a szintén ott szereplő Clark Terry meghívta őt az All Stars Big Bandbe – ezt az emlékezetes pillanatot hanglemez is őrzi.
Nemcsak jazz-szólistaként vált ismertté, hanem számos slágert írt a kor népszerű művészeinek: neki köszönhetjük a „Tibi tangó” c. dalt (Psota Irén) vagy az „Utánam a vízözön”-t (Poór Péter). Különleges fegyvertény volt, hogy a szocializmus idején, 1978-ban jazz-előadóként önálló bakelit lemezzel jelentkezhetett: az Álom és Valóság c. albuma akkoriban óriási dolognak számított. Később a Take 4 formációval tette le névjegyét a hazai jazz asztalára. Több ezer hangfelvétel őrzi játékának modern, bravúros eleganciáját.
A hatalmas zenei hagyatékból külön kiemelném a Malek Miklós trombitaművész-zeneszerző-producer által összeállított „Trombitapárbaj” című csodálatos hangszeres parádét, amelyet a pályatárs trombitás géniusszal, Geiger György Kossuth-díjas trombitaművésszel rögzítettek. Ugyanezen időszakban került hangfelvételre, illetve a mozikba Koltai Róbert korszakos sikerfilmje, a Sose halunk meg, amelynek címadó dalát (Nagy utazás) utópisztikus lágyságú Tomsits-trombitafrázisok koronázzák meg.
A közvetlen szomszédságunkban kialakuló és egyre szélesedő délszláv háború hazaszólította, 1992-ben tért vissza Magyarországra. Pályafutásának ezen szakaszában a Készenléti Rendőrség zenekarának művészeti vezetője lett. Ez a feladat már nem tudta visszaadni azt a nemzetközi fényt, amelyre páratlan tehetsége, egyénisége folytán hivatott volt, de az embereken és a helyzeteken való átlátása, senkihez sem hasonlítható fanyar humora ekkor is megmaradt. Ritkán villant meg, de akkor olyan gondolatok születtek, amelyek a mai napig szállóigeként élnek, bejárták az egész rézfúvós szakmát, és még ma is fel-felbukkannak egy-egy baráti beszélgetésben.
Egy alkalommal meglátogattam a Mestert a próbahelyén. Amikor befejezték a munkát, felajánlottam, hogy hazaviszem, addig is együtt vagyunk, beszélgetünk. A János-hegy oldalsó hágóján áthaladva egy erdős részhez értünk, ahol megjegyeztem neki: itt lakom, ez az erdősáv és a telek egy jelentős része az enyém. Pillanatnyi szünet után, a napszemüveg mögül azonnal érkezett a válasz: „Szeretem, ha a tanítványaim nem a csatornából másznak elő.”
Fájdalmasan korán, 57 évesen, 2003. június 11-én hunyt el súlyos betegségben. Üresen hagyott helye a zenei térben és a varázslatos trombitafrázisok világában ma is betöltetlen, de az az utolérhetetlen stílus és a páratlan hangzás, amit tőle kaptunk, bennünk él tovább.
Drága Tanár Úr, Kedves Mester, Kedves Rudi!
Ezen a kerek évfordulón nemcsak a virtuózt, hanem az embert is ünnepeljük. Köszönöm a hangokat, a bizalmat és az utat, amelyet kijelöltél számomra. Emlékedet egy Schilke B1-esen és egy Schilke S32-esen játszva őrzöm, az időm végezetéig.
Dr. Galyas László
eMeRTon-díjas trombitaművész, örökös növendék
