JazzMa

Friss Hírek

Kis hírek – friss hírek2019. október 22.
Ferenc Németh is calling2019. október 19.
JAZZTESZT A BULINEGYEDBEN2019. október 17.
Coltrane, John: Blue World2019. október 16.
GELEM GELEM2019. október 15.
Jazzeste a Fonóban2019. október 14.
Harcsa Veronika is calling2019. október 10.
JazzUp – Kovács Tamás2019. október 10.
JazzUp – Kovács Tamás2019. október 10.
SZEZONNYITÓ HAZAI PÁLYÁN2019. október 08.
REMÉNY2019. október 04.
Az év fiatal jazz-zenésze V.2019. szeptember 14.

Lemezpolc kritika:
Marsalis, Branford - Four MFs Playin’ Tunes

Marsalis, Branford: Four MFs Playin’ Tunes 2012. május 28., Meleg Tamás

branford-marsalis-quartet-four-mfs-playin-tunes.jpg

Már megint nagyon könnyű dolgom van. Hálás feladat olyan lemezről írni, ami úgy jó, ahogy van. Hálás, de egyben nehéz is. Nehéz objektívnek maradni, és nem kifejezni az elfogultságot, amellyel eleve közeledek a Branford Marsalis Quartet muzsikája iránt. Még úgy is, hogy ez már “nem ugyanaz” a Marsalis Quartet, hiszen a doboknál már nem a legendás Jeff “Tain” Watts, hanem az ifjú  generáció egyik legkiemelkedőbb dobos alakja, Justin Faulkner ül. Ez azonban csak a felvételek szintjén újdonság, hiszen aki járt az elmúlt két és fél évben a formáció koncertjén (például Debrecenben 2009 novemberében), nagyon is tudja , hogy Faulkner- bár teljesen más színeket ad a zenekar hangzásának- mégis tökéletesen beleillik abba a sok éve változatlannak tűnő koncepcióba, ami mentén a szaxofonos lemezei megszületnek.

Tulajdonképpen a recept ugyanaz, mint bármelyik, az elmúlt jópár évben készült Branford Marsalis Quartet lemez esetén: ugyanolyan arányban vannak jelen a hihetetlenül ízes, igazi, hamisítatlanul New Orleans-i  elemek, a különleges, asszimetrikus metrikai, ritmikai megoldások,  a szabad zenéből kölcsönzött dolgok, vagy épp a Calderazzo által hozott latin íz, vagy Marsalis “semi-klasszikus”, egyenes, lírai balladajátéka.  De ezek már mind olyan szintű “brand”-jei a modern jazz egyik legmeghatározóbb zenekarának, hogy felesleges is őket leírni. Mint ahogy azzal se szívesen rabolom az olvasók idejét, hogy arról a fajta swingelésről és drive-ról írjak, amit ezek az urak tudnak…tudja azt úgyis mindenki, aki valaha is hallotta őket.

Foglalkozzunk inkább kicsit konkrétumokkal.

Kezemben a borító, forgatom össze-vissza, és azt tapasztalom, hogy sehol nincs leírva a zenészek teljes neve (Branford Marsalis - szaxofon, Joey Calderazzo - zongora, Eric Revis - bőgő, Justin Faulkner - dob), ami nagyon furcsa. Maga a booklet egyébként nagyon ötletes (bármelyik oldalból lehet borító, mert mindegyik oldalon másik zenekartag van ugyanazon a széken lefotózva, háttérben a maradék három taggal, fölé írva a lemezcím).  Nagyon ötletes, ízléses, viszont egyáltalán nem informatív, ami szerintem azért fontos lenne. Az azért kiderül a lapozgatás közben , hogy a lemezt olyan, a közelmúltban elhunyt nagyságok emlékének ajánlják, mint például Frank Foster, vagy épp Paul Motian.

A kezdőszám (The Mighty Sword) egy magával ragadó, latin ízzel teli Calderazzo kompozíció, aminek a különlegessége, hogy a periódusok 9 ütemesek, így az embernek olyan érzése van, hogy a téma saját magába fordul vissza, egyfajta folytonosságot sugározva. Remek szólók, energikus swing lüktetésre.

Ezt két Eric Reevis darab követi (Brews és Maestra). Az első egy asszimetrikus, blues-os jellegű téma, kissé Monk világára emlékeztető dallamokkal, a második egy balladisztikusabb, nyolcados lüktetésű darab. Az érdekesség, hogy ez sorban a harmadik szám, és tenorszaxofonnak még nyoma sincs, mind a három számban szopránszaxofon hallható.

Aztán a negyedik számban a korábban már megidézett Thelonius Monk “Teo” című témájában a tenorszaxofon is előkerül,  és érdekes módon (de ez már lehet, hogy csak az én képzetem), mintha Monk szaxofonosának, Charlie Rouse-nak a stílusában formálná meg a témát, és még a szóló egyes momentumai is rá emlékeztetnek.

Ezt Branford Marsalis “Whiplash” című darabja követi, ami engem meglehetősen emlékeztet az előző quartet lemez, a Metamorphosen  “Jabberwocky” című darabjára (igaz, ott altózik). A téma első frázis szinte ugyanaz, a struktúra, ahogy a darab felépül, pedig minden lemezükön legalább egy példányban fellelhető: atonális, folyamatos nyolcadmozgású, komplex építkezésű szólók sziklaszilárdságú “walkin bass” alapra, egyre mozgékonyabb dobkísérettel, extatikus szintig felhúzva, gyakran kicsi gyorsulással is (ez itt most csak minimálisan figyelhető meg). Ami megkoronázza a jólbevált recept alapján készült újabb remekművet, az Faulkner fantasztikus dobszólója. Valahogy puhább hangzást kölcsönöz a zenekarnak, mint Watts játéka, de mindezt úgy, hogy közben mégis legalább annyi energia jön át belőle.

Ezt egy újabb Calderazzo-kompozíció (As Summer into Autumn Slips) követi, amiben Branford ismét a szopránszaxofonhoz tér vissza. Egy eleinte rubato, majd egyenes nyolcados érzetű ballada. Izgalmasan harmonizált téma, érzékeny filcverős dobkísérettel, (nem épp vidám történetet) mesélő zongoraszólóval, melyet a zenekarvezető szopránszólója tökéletesen folytat hangulatban. Bár pont a balladák nem szoktak lenyűgözni a Marsalis Quartet lemezein, ami itt történik, az minden várakozásomon felüli, hihetetlen mély, spontán, szövevényes történet kerekedik ki a zongorista eleve nem mindennapi kompozíciójából.

Az ezt követő “Endymion” (B. Marsalis) szintén olyan koncepcióra épül, amit nem először figyelhetünk meg a zenekar felvételein: adott egy rubato téma, melynek harmóniaváza alapvetően követi a funkciós zene szokásait, az improvizáció azonban nincs behatárolva az ütemvonalak határai közé: az elejétől kezdve a szólista (illetve az elején még a téma bemutatásával Marsalis) irányítja a zenekart, szabad játék, amiben a közös csatornát az aktuális szólista harmóniastruktúrára épülő dallamvezetése, és a többi zenész hihetetlen reakcióképessége hozza létre. Ez a fajta játékmód mindig lenyűgözött, olyan nagy elődök voltak képesek így improvizálni, mint például Ornette Coleman vagy Don Cherry formációi.

Végül  egy standard, a “My Ideal” zárja a tracklist-et, ahol a szaxofonos megvillogtatja azt a képességét, hogy úgy tud “tradicionális” jazzt játszani, ahogy a legeslegnagyobb öregek. Túlzás nélkül. De ez sem a meglepetés erejével hat, ha meggondoljuk, már a “Contemporary Jazz”-en is játszott azzal, hogy a legmodernebb dolgokat a legkonvencionálisabb, de mégis hihetetlen “dög”-gel áthatott tradicionális elemekkel állított szembe (pl: Elysium vs Countronious Rex).

Persze egy bonus track is felkerült a lemezre azért, a “Treat in Gentle”, mely szintén egy igazi tradíciókövető, medium(slow)swing tempójú Branford kompozíció. Ennek a számnak az interpretálását aztán már tényleg akkora letisztult nyugalom jellemzi, hogy arra már nem nagyon lehet mit mondani…

Összességében azt kaptam, amit vártam: prémium minőségű, tökéletesen (bár kicsit már-már a saját  sablonmintájukra) felépített mainstream lemez, ahol a négy fantasztikus zenész eleve tökéletes összképét Marsalis végtelenül tudatosan, de pont a spontanitásra  építő zenekari koncepciója  emeli még az elképzelhető legmagasabb szintnél is egy kicsit feljebb.


Vissza a lemezhez