MILLE GRAZIE SIGNORE LOVANO!

A nagysikerű „Világsztárok a Budapest Jazz Clubban” sorozat újabb fejezetében vasárnap korunk Tenor Titánja egymásután kétszer is színpadra lépett. Joe Lovano a Classic Quartet-tel érkezett fővárosunkba, európai turnéja utolsó állomására. Az este hét órakor kezdődött első koncertről Márton Attila tudósított, a kilenc óra után történtekről ebben a beszámolóban olvashatnak.

Az Ohio államban, az indiánregényekből megismert nagytavak közül az Erie-tó partján fekvő Cleveland városban, 1952-ben született Joseph Salvatore "Joe" Lovano többször is járt hazánkban. Én fújni most láttam őt először, fehér asztalnál egy budapesti szálloda éttermében viszont három évvel ezelőtt találkoztam vele, mikor Maloschik Róbertnek adott egy bő másfélórás interjút a Debreceni Jazz Napok előtt.

Nagyon vártam, hogy végre koncerten is találkozhassak a lemezekről jól ismert amerikai szaxofonos legendával, aki kiváló klarinétos, fuvolás, és a dobos is. A Paul Motian triójában feltűnt Lovano Szicíliából bevándorolt olasz családban született. A hatévesen altszaxofonon, öt évvel később már tenoron játszó fiút apja, a tenorszaxofonos Tony „Big T” Lovano vezette be a szaxofonozás tudományába, de emellett azt is megtanította, miként kell egy koncertet levezetni, és külön felhívta a kis Joe figyelmét, hogy legyen elég sokoldalú, mert akkor mindig talál munkát. Ilyen útravalóval indult otthonról, hogy az Euclid Gimnázium elvégzése után a bostoni Berklee College of Music-ban folytassa tanulmányait. A Berklee után két legendás orgonista, Jack McDuff és Dr. Lonnie Liston Smith együtteseibe került, majd életében egy Big Band korszak következett, három évet Woody Herman zenekarában játszott, aztán New York-ba költözvén átigazolt a Mel Lewis Big Band-be. A munkásságáért 2009-ben Grammy-díjat nyert Lovano saját formációival 1985-től szerepel lemezeken, ezek közül több is („Rush Hour”, „Live at The Village Vanguard”, „52nd Street Themes”, mindegyiket a Blue Note adta ki) elnyerte a Down Beat magazin olvasóinak és kritikusainak szavazólistáján is az „Év albuma” címet. Apja tanácsát megfogadva, a mainstream vonaltól az avantgárd irányzatokig a sokoldalúságra figyelve készíti változatos felvételeit. A 2008 környékén alakult „Us Five” kvintettjében Esperanza Spalding bőgőzött, a zongorista James Weidman, és a két dobos, Francisco Mela és Otis Brown III mellett. Ebben a kvintettben került később, a most Budapesten is bőgőző Peter Slavov Esperanza Spalding helyére. A nagysikerű „Cross Culture" lemezen, és az azt követő turnén már ő játszott az Amerikai Jazzújságírók Szövetsége által 2012-ben a „Best Small Group” címmel kitüntetett zenekarban. Peter Svalov édesapja dobos, a zenészcsaládban született bolgár fiú Szófiában klasszikus zenét tanult, talán le se kéne írnom, hogy végül a Berklee elvégzése után került Lovano látókörébe. Boston után jelenleg New York-ban él, így könnyedén csatlakozhatott az európai turnéra indult Classic Quartet-hez is. A zongorista Lawrence Fields kezdetben informatikusnak készült, később rájött, hogy a zongora billentyűi jobban érdeklik, mint a számítógéphez tartozó klaviatúráé. Döntését igazolta, hogy bekerült a trombitás Christian Scott aTunde Adjuah, majd Jeff „Tain” Watts, Banford Marsalis, Nicholas Payton zenekaraiba. Évek óta játszik Lovano-val, majd elfelejtettem, hogy ő is a Berklee növendéke volt. Nos, eddig ugye elég jó ajánlólevelekkel rendelkező, kipróbált zenészek kerültek Lovano mostani turnézenekarába. Carmen Castaldi dobosról is hasonlóan biztatató sorokat lehet olvasni, eddigi pályafutása főbb eseményeit kutatva. Természetesen a Berklee fontos állomás volt az ő életében is, majd neves formációkban, és híres hotelekben dobolt Las Vegas-tól Los Angeles-ig. Lovano szülővárosában, Cleveland-ben is megfordult, talán innen az ismeretség, vagy tán ő is az itteni olasz kolóniában született, nem sikerült kiderítenem. Mindenesetre az biztos, hogy a „Viva Caruso” (2002, Blue Note) lemezen ő dobolt Bob Meyer és Joey Baron mellett, és kísérte több fesztiválon és turnén is Lovano-t. Az első koncertről kiáramló sokaságban örömmel fedeztem fel Ráduly Mihályt, és rögtön nekiszegeztem a „Na, milyen volt?” kezdetű roppant frappáns kérdést. Lovano-ról felsőfokban beszélt, társairól is jó véleménnyel volt, külön kiemelve a bőgős minden hangot kristálytisztán megszólaltató játékát, és a zongoristáról is elismerően szólt. Örömmel beszélt Lovano tárogatózásáról, dicsérte, hogy nem szopránszaxofonként kezeli, így a hangszer eredeti hangjai szólalnak meg. Közben a Trio á la Kodály fúvósa, Erdő Zoltán is társaságunkhoz csatlakozott. Tőle tudtam meg, hogy Lovano tárogatóján az egyik billentyű meghibásodott. Ő vitte a mestert és hangszerét a megfelelő helyre, ahol sikerült megreparálni a tárogatót. Bár Lovano rövidebb „műtétre” számított, városnézés, és egy jó ebéd helyett egy fél délutánt töltött a műhelyben, de így is hálás volt, mindkét koncertjére meghívta Zolit és hozzátartozóit. Végül a dobosról is szó esett. Nem jazzt dobolt, mondta Ráduly, és Erdő Zoli arcáról is lefagyott a mosoly. Közben kinyitották az ajtókat, gyors búcsú után besiettem egy olyan helyet találni, ahonnan mindegyik zenészt jól láthattam. Elkezdődött a második koncert, és Lovano már az első megszólalásával elkápráztatott. 1991 óta kizárólag Borgani szaxofonon játszik, 1999 óta van saját sorozata, a Borgani-Lovano, amely ezüst ötvözetből készült, és 24 karátos arany kulcsokkal szerelték fel. Királyhoz méltó, királyi hangszer. "The idea [...] wasn't just to play at the same time, but to collectively create music within the music" a Lovano megfogalmazta gondolat tökéletesen megvalósult. Az első koncerthez képest talán több standard feldolgozás került eljátszásra, de ezek is szinte saját szerzeményként szólaltak meg. A zongoristák között is feltűnően hosszú ujjú és nagy kézfejű Lawrence Fields szeme legtöbbször Lovano-t figyelte, de közben a "Everyone is leading and following", Lovano másik nagy bölcsessége szerint, felszabadultan bontotta ki szólóit. Peter Slavov bőgőzése is lenyűgöző volt, gyönyörű hangokat hozott elő hangszeréből. A dobos viszont egyre idegesítőbb dolgokat művelt. Ha már a Fields esetében általánosítottam egy jót a zongoristák ujjairól, persze tudva, hogy például McCoy Tyner virsli ujjakkal zseni, akkor már a dobos közhelyet is elsütöm, miszerint a legjobb dobosok Amerikában vannak. Finoman fogalmazva Carmen Castaldi nem öregbítette az amerikai dobosok jó hírét. A koncert után megkérdeztem erről Bágyi Balázst, aki mind a két eseményen ott volt. Ilyen dobolásért minket kifütyültek volna, mondta az általában diplomatikusan fogalmazó Bágyi, majd hozzátette, a merev könyökből való játékot rögtön korrigálja tanítványainál is. Így komolyan nem értem, hogy eshetett Lovano választása erre a fickóra, akinél majd minden sarkon találni jobbat, pláne New York-ban. A „Viva Caruso” nem igazol semmit, ott a három dobos közül mindig dobolt valaki Castaldi mellett. Nem jó érv igazán az sem, hogy a turné költségvetésébe ő fért bele. Láthattunk itt olyan sztárt is tagként dobolni, mint Jorge Rossy, Joshua Redman zenekarában, de a fiatal, még nálunk alig ismert dobosok is, Jason Brown (De Francesco), Oscar Seaton (Blanchard), Ulysse Owens (McBride), Obed Calviere (Clayton), mind csodálatosak voltak, nem beszélve Mark Turner hozta Marcus Gilmore fantasztikus játékáról. Castaldi olasz származású, a titok nyitja talán Lovano édesapja vagy (és) édesanyja családjának származási helyéről, a szicíliai Alcara Li Fusi és Cesarò városában keresendő, de lehet, hogy sok Keresztapát néztem spagetti evés közben. Azért ezt a koncertet a borzasztó dobolás sem tudta elrontani, egészében nagyszerű zenét hallhattunk. Lovano az első részben játszott „Golden Horn” című szerzeményét a másodikban is tárogatón adta elő, a zongoraszólót most is rézkütyük rázásával kísérte, és a tárogató hangja most sem szopránosan szólt. A ráadás is az „I Love Music” volt, amelyben megszólalt az addig állványon pihenő fuvola. Nagy élmény volt látni, és hallgatni, így végül boldogan, tiszta szívvel írhatom, arrivederci e grazie Joe!