Harcsa Veronika belga kvartettje a BMC-ben – BTF 2018
Gyémánt Bálint (gitár) és Harcsa Veronika (ének) régóta zenélnek együtt, több különböző formációban összeálltak, illetve az utóbbi években duóban is jelentek meg lemezeik. Mint ők is viccesen megjegyezték, mostanában inkább a zenekar létszámának csökkenése volt a tendencia náluk, most azonban egy fordulattal ismét kvartettre bővítették magukat, hogy így adják elő legújabb (készülő) lemezük anyagát.
Ez az este ugyanis egy “előbemutató” volt, hiszen a négy zenész a tervek szerint majd idén nyáron fog stúdióba vonulni, hogy rögzítsék első közös lemezüket. Ebből kaphattunk most egy csokorravalót, hogy a lemez megjelenéséig is ízlelgethessük magunkban ezt a hangzást, ezeket a dalokat.
A zenekar még az illedelmes késést is igyekezett elkerülni, és 5 perccel a meghirdetett 19.30-as kezdő időpont után fel is lépett a színpadra Bálint és Veronika. Felvezetésként ketten adtak elő egy szerzeményt, a korábbi albumuk címadó, “Lifelover” dalával nyitottak. Ezután némi sztorizgatás, vicceskedés (ahogy Bálinttól már talán megszokhatták, akik más koncertjén is voltak már), illetve a “maradék” zenekar invitálása, hogy csatlakozzanak hozzájuk: Nicolas Thys (bőgő) és Antoine Pierre (dob) a belga jazz zenei világ kiváló képviselői. Veronika tanult Belgiumban korábban, onnan az ismeretség, ezt most remekül tudta kamatoztatni, hiszen mindketten fantasztikus zenészek, és a közönség is örülhetett, hogy elfogadták a meghívást. Innentől már szép sorban jöttek az új szerzemények, amiket először hallhatott a közönség. Egyetlen kakukktojás volt a repertoárban, a “Give Time”, ami szintén a duó korszakból, annak is legújabb, “Tell Her” című lemezéről szólt.
A zenekar (pontosabban a két zenész) részéről véleményem szerint jó ötlet volt a bővítés, főleg két ilyen zenésszel.
Antoine Pierre dobjátékát én külön kiemelném, fantasztikusan vezette a dinamikát, rendkívül sokoldalú, kreatív zenész, ráadásul nagyon könnyen hangolódott rá a többiekre, a szó szoros értelmében nem csak dobolt, hanem játszott is (ahogy az angol fogalmaz, “play the drums”, vagy “play the song”). Ezen kívül volt egy kitűnő dobszólója is, aminek a végén szintén nagy lelkesedéssel tapsolt a közönség.
Nicolas Thys a bőgőn szintén remekül játszott. Érdekes módon nem volt kihegyezve egyik szerzemény sem a basszusra, de mégis minden dalban pontosan hozta a kötelezőt, és mindig tudott valamit cifrázni, hogy azért mégis érezzük, hogy nem véletlenül ragaszkodtak hozzá a többiek - akár egy-egy kisebb szólóval is.
A kompozíciók szempontjából szintén jót tett, hogy négyen voltak a színpadon, sokkal nagyobb teret engedett az improvizációnak, a hangzásokkal való játéknak, sokkal gazdagabb, teltebb lett így a zenei világ. A szerzemények ugyanúgy nagyon összetettek maradtak, csak éppen jóval tovább lehetett őket gondolni, így Veronika és Bálint is könnyebben tudta szabadon engedni saját képességeit, tudva, hogy közben ott a bombabiztos belga bőgős (BBBB) és dobos mögöttük. Akik előtt persze le a kalappal, mert azért ilyen dalokat ilyen precízen, pontosan megtanulni és előadni, ez nem olyan egyszerű munka, mint néhány standard és egy kis közös örömzene (nem mintha az olyan könnyű lenne persze)… Látszik, hogy nagyon sok (közös) munkát fektettek bele a darabokba, és ez érződött is a zenészeken és az előadáson is. Ami egy “átlagos” jazzkoncerten (vagy igényesebb könnyűzenei koncerten) már-már bonyolultabb dalnak lenne mondható, náluk az a fülbemászó sláger, és ennél csak magasabbra helyezik a lécet.
Harcsa Veronikát énekelni hallani továbbra is fantasztikus zenei élmény. Szerintem senki nem tud így bánni a hangjával, már-már hangszerként kezelni, és ami még fontosabb, ennyire tudatosan kontroll alatt tartani az elejétől a végéig. Fantasztikus hangterjedelme van, könnyedén változtatja a hangszínét is, és olyan változatos dallamvezetése van, miközben énekel, hogy a kísérőhangszerek tulajdonképpen egy teljesen egyszerű alappal is ellennének, mert van egy szólista, aki történetesen a hangszalagjait használja hangszernek. Ő sem “csak” énekel, ő is játszik a hangjával, és szinte mindenre képes vele.
A dalok rendkívül változatosak voltak, a könnyedebb műfajok rajongói egyaránt találhattak benne kedvükre valót, de a vájt fülűeknek, vagy a kicsit elvontabb zenéért rajongók is örömüket lelhették benne. A “San Fransisco”, amit a leginkább slágergyanús dalként konferáltak, szerintem nagyon jó volt, Bálint egy loop pedál segítségével fantasztikus dolgokat csinált a színpadon. Néhány szerzemény annyira új volt, hogy még címet sem sikerült adni nekik, ezzel talán rá is érnek még. Volt egy hosszabb lélegzetvételű “dalfüzér”, amely a nagyvárosi élet harmóniáját hivatott keresni és bemutatni, ebben is bőven akadtak elvontabb, modern elemek, különböző effekteket használtak (főleg a gitárra), és persze Veronika is fantasztikusan építette a feszültséget a hangjával. Az utolsó dal szintén Bálint szerzeménye volt, ennek a “Shape Shift” (vagy “Shape Shifter”?) címet adták, ezzel búcsúztak ideiglenesen a közönségtől.
Mert persze a teltházas BMC nem engedte őket ennyivel elmenni. Visszajöttek, és egy újabb debütáló számmal zárták le az estét: ebben Veronika húga, Borbála is beszállt a szövegírásba, így aztán ez volt az első olyan szerzemény, amit a két lánytestvér közösen írt, és most előadták. A dal a “Rebel” címet viseli, ez pedig már örömzenébe torkollott a színpadon: Antoine Pierre is kilépett a dobok mögül a színpad közepére, és a mellkasát ütögetve, csettintve, tapsolva, a bőgő oldalát ütögetve adta a ritmust a többieknek, akik felbuzdulva az est sikerességén már teljes felszabadultsággal játszották el ezt a dalt - igazi ráadás volt.
Nem mintha a Harcsa Veronika-Gyémánt Bálint duó ne adott volna nagyszerű zenei élményt a koncerteken és a lemezeken, de nekem már picit hiányzott, hogy ezt jobban is kiaknázzák, továbbgondolják és építsék ezeket a darabokat, vagy új szerzemények szülessenek teljes zenekarra. Most végre ide is (újra) eljutottunk, és még ha ez a kvartett meg is marad az alkalmi formáció szintjén, és mondjuk csak ez az egy lemez, meg néhány bemutató koncert születik belőle, már akkor is megérte ezt a néhány kilométert leutazniuk Belgiumból Budapestig. Reméljük, ők is így gondolják…
Mivel a koncerten érkezési sorrend alapján volt a helyfoglalás, és picit később érkeztünk a kelleténél, ezért sajnos csak hátul maradt helyünk, igyekeztünk azért a fényképekkel közelebb húzódni a színpadhoz… Ebben (is) köszönöm Rainer Annának a segítségét.
