Fúvósok napja a JazzMa színpadon
A szerzőtársakkal folytatott hosszas diskurzus alapján kialakult a napi felosztásunk, ez alapján én a JazzMa színpadot nyertem meg a pénteki napra. Ezen a színpadon kezdődött és fejeződött be legkorábban a muzsika, és a bontott időrendnek köszönhetően 17 órától kb. éjfélig összesen öt koncert fért el egymás után.
A felosztásra visszatérve: Gyöngyösi Gergőhöz, aki szintén a Jazzma.hu képviseletében (is) részt vesz a fesztiválon, kénytelen volt mindenki más alkalmazkodni, ő ugyanis fellépőként is szerepelt a mai napon, ezért ő csak később volt bevethető hallgatóként. Gondoltam, mivel nekem úgyis tetszett a debütáló lemezük (amiről szintén én írtam a kritikát az oldalra), ezért szívesen meghallgatom őket élőben is. A Drywing zenekar pár perccel 5 óra után már a színpadon is volt, ilyenkor kénytelenek kihasználni a rövid idő adta lehetőségeket.
Kíváncsian vártam, hogy fog élőben szólni a koncert, és nem okoztak csalódást. Sőt, még felül is múlták a várakozásaimat: a lemez masterelt, kissé homogén hangzásához képest koncerten pontosan úgy szóltak, ahogy szólniuk kell. Gergő basszusa és Müller Tamás dobjátéka ütős, dögös alapot szolgáltattak, amire a különböző effektekkel színezett, néha lágy, néha keményebb fuvolajáték (Sütő Balázs) szépen simult rá. Nagyon jó harmóniák voltak, szépen kidolgozott dallamok, nekem az est egyik fénypontja volt a koncert. Javaslom mindenkinek, aki kíváncsi rájuk, elsősorban a koncertek időpontjait és helyszíneit kísérjék figyelemmel.
Utánuk egy röpke 5-10 perces átállás után következett a Rozbora Ádám Quartet. A fiatal trombitás saját szerzemények közül szemezgetett, a swing, a mainstream jazz, a bebop vonalán mozogtak elsősorban. Nagyon jól játszottak, Ádámon nagyon érezni lehetett, mennyire otthonosan mozog ebben a zenei közegben, mintha ezt az ő karakteréhez találták volna ki. Jó szerzemények is voltak, a többiek is szólistaként ki tudtak bontakozni, ez olyan igazi, fesztiválon való borozgatáshoz tökéletesen passzoló jazz volt, amit az egyre növekvő létszámú közönség is értékelt.
A két rövid koncert után már következtek a hosszabbak is, a Pecze Zsófi Quartet lépett színpadra. Nem is igazán quartet volt, hiszen az este folyamán alig egy-két szám erejéig álltak csak négyen a színpadon, hiszen a két meghívott vendég valamelyike majdnem minden dalban csatlakozott hozzájuk. Zsófi kihasználta, hogy zenészcsaládból származik, és rögtön meghívta vendégként testvérét, Pecze Balázst (trombita) és édesapját, Pecze Istvánt (harmonika). A zenekar elsősorban a swing világából hozott dalokat, de ezen belül tág repertoárral, pörgősebb dalok és balladák egyaránt megszólaltak, egy-két bossa-nova, illetve a harmonikához tökéletesen illeszkedő sanzonok is fontos szerepet játszottak ebben a bő órában. Tálas Áron (billentyűk), Fonay Tibor (bőgő) és Csízi László (dobok) szépen kísérték Zsófit, szólistaként is szerephez jutottak, de ez azért nem a nagy hangszeres virtuozitás műfaja. Ami külön érdekesség volt, hogy egy világ körüli utat jártunk be, amerikai, francia, spanyol zenét játszottak, és Zsófi ezeket eredeti nyelven énekelte, ez mindenképp dicséretes. Tehetséges énekesnő, aki jó társakat választott maga mellé (és jó családba született), reméljük, sokat hallunk még róluk.
Következett a sorban a Trio Squelini, akikre én nagyon kíváncsi voltam, mivel talán az egyik legegyedibb stílust ők hozták idén Debrecenbe. Az egyedi stíluson kívül egy olasz trombitást is hoztak magukkal, David Boato személyében (aki egyébként szárnykürtön is játszott). A zenekar az etno-jazz, a tradicionális zene és a népzene vizeire evezett minket, különleges hangszereikkel és játékukkal elvarázsolták a közönséget, pedig nem gondoltam volna, hogy pont ezért a zenéért fog majd legjobban lelkesedni a közönség. De persze ráéreztek az örömzene ízére, látták, hogy a négy úriember milyen jól játszik, milyen különleges darabokat. A hangszereket fel sem tudom sorolni, Szalai Péter ütőhangszereken játszott (jó sok félén), Szőke Szabolcs gadulkán és array mbira-n, Váczi Dániel pedig elsősorban szaxofonon. Jó volt látni, ahogy a végén a közönség ellepi a színpad előtti teret, érdeklődnek a hangszerek iránt, veszik a lemezeket, kíváncsiskodnak, látszott, hogy mindenkit megragadott a hangulat.
A nap lezárását szintén egy fúvós zenekarvezető formációja biztosította, méghozzá a Lukáš Oravec Quartet. A zenekar igazi nemzetközi szövetség volt, cseh, szlovák és magyar zenészek között. Hazánkat a zongoránál Oláh Kálmán képviselte, soha rosszabb képviselete ne legyen Magyarországnak sehol. Ez a zenekar is elsősorban a saját szerzeményekre építette fel a repertoárt. Lukáš egészen elképesztő módon fújta a hangszerét – sok trombitást láttam már életemben, jókat és közepesen jókat is, de nagyon kevésszer találkoztam ilyen virtuóz játékkal, mint az övé. Ők is elsősorban swinges irányba indultak, itt azonban sokkal nagyobb szerep jutott az egyéni hangszeres tudásnak – aminek azért egyikük sem volt híján. A szólókat egytől egyig élvezet volt hallgatni, fantasztikus zenészek találtak egymásra a színpadon. Néha érződött, hogy nem játszanak évek óta minden másnap együtt, de azt hiszem, ezek a kompozíciók és ez a műfaj nem is feltétlen követeli meg magának – itt inkább egyénileg alakítottak nagyot és persze menetközben jól kommunikáltak és improvizáltak egymással.
A Jazzma színpadot tehát elárasztották a fúvósok (minden zenekarban volt és 5-ből 3 alkalommal ők vitték a prímet), aki pedig szereti ezeket a hangszereket és a stílusbéli sokszínűséget, az alighanem nem csalódott, ha egész nap ehhez a színpadhoz foglalt magának padot. Holnap folytatjuk, vélhetően még többen lesznek, még jobb idő lesz, mi pedig kíváncsian várjuk a többi koncertet…
A képeket ezúttal is köszönöm Rainer Annának.
