Szombati nap a Fórum színpadon

Nagyon gyorsan telik az idő, ha az ember jól szórakozik. Mintha tegnap lett volna, hogy megérkeztünk az idei Debreceni Bor- és Jazznapok helyszínére – holott ez már tegnapelőtt volt… A szombati nap általában a fesztivál csúcspontja, a legtöbb nézővel, közönségcsalogató zenekarokkal, és nagy sorokkal az ételes-italos bódék előtt. Idén sem volt ez másképp, és mi Annával kiválasztottuk a legnyüzsgőbb színpadot, a fesztivál „nagyszínpadát”, a Fórum színpadot.

Az estét a Szakcsi Jr. Trió kezdte, akik jazz standardeket adtak elő, elsősorban a bebop, a mainstream jazz vonalából válogatva. Tipikusan az a koncert volt, ami szerintem a legtöbb laikusnak eszébe jut, ha a „jazz” szót meghallja, ez egyfajta archetipikus zene. Talán egy laikusnak is feltűnik, hogy milyen kiváló muzsikusok dolgoznak együtt ebben a trióban: a zongorista zenekarvezető mellett Pecek Lakatos Krisztián nagybőgőzött és Balázs Elemér dobolt. A dalok pedig pontosan erre építettek, hogy három fantasztikus zenész van a színpadon, akik egyénileg is kiemelkedőt tudnak nyújtani. A néha egész hosszúra nyújtott számok rengeteg hangszeres szólót, improvizációt tartalmaztak, pont jó zenei élmény egy pohár finom rozé mellett.

Utánuk egy kicsit különlegesebb koncert következett: a Csík Gusztáv Trió Joan Faulkner vendégszereplésével. Csík Gusztáv zongorista saját trióját nagy nevekből állította össze: szintén Pecek Lakatos Krisztián bőgőzött és Kőszegi Imre dobolt. Az amerikai énekesnő, Joan Faulkner egészen újszerű kulturális színt hozott a debreceni fesztivál zenei palettájára. Megidézték a blues és a jazz gyökereit, és óriási hangulatot teremtettek a színpadon. Lassabb és gyorsabb számok egyaránt jól álltak nekik, Joan huszonéveseket megszégyenítően táncolt a színpadon tűsarkúban gyakorlatilag az egész előadás alatt. Szintén nagyon szimpatikus volt, hogy magyarul is megtanult egy-két kifejezést, ezt a közönség is kitörő lelkesedéssel fogadta. Érdekes módon nem csak olyan zenét játszottak, amire táncolni tud a közönség (vagy legalább feláll a padról), mégis a koncert végére rengetegen támasztották a színpad előtti kordont, és éltették hangosan a zenészeket, ezt öröm volt nézni. A zenekar is fantasztikus volt, én Csík Gusztávot először hallottam játszani, a zongorajátéka pont jól illeszkedik ehhez a stílushoz. Kőszegi Imre pedig talán a kedvenc magyar dobosom, ezúttal is remekelt. Külön érdekes volt figyelni, ahogy az összeszokottság némi hiányát próbálják áthidalni és figyelni egymás mozdulatait, gesztusait, hogy mikor mi fog következni vagy hol ér véget egy szám.

Harmadikként szintén egy nagyon különleges zenei formáció foglalta el a színpadot. Néhány tehetséges fiatal zenész kitalálta, hogy a méltán híres Kodály Zoltán szlogenjét – miszerint „Legyen a zene mindenkié” – tovább gondolják, és elsősorban a mai fiatalokat célzó stílusban átdolgozzák Kodály népdalgyűjtői munkásságát. Már a koncert elején sejtettem, hogy ez egy nagyon erős téma, és ebből vagy nagyon jót lehet kihozni vagy nagyon rosszat. Szerencsére az előbbi történt. Én mindig szerettem ezeket a „crossover” műfajokat, ahol a klasszikus zene vagy a népzene irányába nyitnak a jazz műfaji keretein belül. A népdal ilyen szempontból hálás alapanyag, ugyanis számunkra, magyaroknak, nagyon fülbemászó dallamai vannak a magyar népdaloknak, és rendkívül jól át lehet dolgozni őket, sok teret engednek a kreativitásnak, az improvizációnak. Persze ehhez jó ízléssel kell hozzányúlni, és szerencsére a Kodály Spicy Jazz zenekar tagjai pontosan ezt tették. A zongorára (Nagy Zsolt), trombitára (Görögh Dániel), basszusgitárra (Szűcs Péter) és dobra (Köles Márk) hangszerelt darabok egytől egyig valamilyen Kodály által gyűjtött népdalt dolgoznak át, hogy az a 21. századi fiatalok számára is vonzó kereteket kapjon. Szerencsére nem viszik túlzásba, nem csap át teljes leegyszerűsítésbe a dolog, és nem is csak rockosabb vagy diszkósabb alapot tesznek a népdal alá. Bár az egész zenekar fantasztikus volt, én külön is szeretném kiemelni Nagy Zsoltot, aki – mint megtudtuk - nem a zenekar eredeti zongoristája, csak beugrott helyettesítő emberként. Fantasztikusan játszott és engem a személyisége, a játéka, a kreativitása, de még a külseje és a mozdulatai is egy az egyben a fiatal Keith Emersonra emlékeztettek (aki az egyik kedvenc billentyűsöm volt). Mindig nagyon örülök, amikor ilyen tehetséges fiatal zenészek bukkannak fel, számomra látszólag a semmiből, mert korábban egyáltalán nem hallottam sem a tagokról, sem a zenekarról, de örülök, hogy ez most megváltozott, és örülök, hogy ilyen szép célt tűztek ki maguk elé a fiúk, sok sikert kívánok Nekik a jövőben.

Az este lezárásaként éjjel 1 órakor csapott bele a Kéknyúl zenekar. A mostanában már inkább az igényes pop-rock irányvonalat képviselő banda szintén visszajáró vendége a fesztiválnak, általában ők az ügyeletes „buli-csinálók” szombat esténként. Nem volt ez másképp idén sem, ugyanúgy megtáncoltatták a szép számú közönséget, mint korábban is. A Premecz Mátyás nevével fémjelzett zenekar szép számmal foglalták el a színpadot, a gazdag hangzást a Hammond orgonán kívül több különböző billentyűs hangszer, dob (Badics Márk), basszusgitár (Bata István), gitár (Csókás Zsolt) és a fúvós szekció (Jász András – altszaxofon, Kováts Gergő – baritonszaxofon, Puskás Csaba - trombita) tették teljessé. Ez a koncert szélesebb körben is megmozgatta az embereket, olyanok is jöttek bulizni, akik a fesztiválból inkább a borra voltak kíváncsiak, mint a jazzre.

Vasárnap véget is ér a fesztivál, már csak egy-egy koncert lesz minden színpadon, aztán irány vissza a szürke hétköznapokba. De még ne rohanjunk ennyire előre, hiszen vár ránk egy kellemes vasárnap este… A fényképeket pedig ismételten köszönöm Rainer Annának.