GITÁRFENOMÉN A BJC-BEN
A Gilad Hekselman-Aaron Parks-Kendrick Scott trió három egyenrangú, egyenértékű művész kollektívája. Nem véletlen tehát, hogy nem valamelyikük nevén szerepel az együttes, igaz ugyan, hogy a ZuperOctave név alatt készítenek lemezt, és a hosszú európai lemezbemutató koncertkörúton is ezt a „márkanevet” használják.
Abban a szerencsében volt részünk, hogy az említett koncertkörút második koncertjének lehettünk tanúi. Hétfőn este a bécsi Porgy & Bess-ben léptek fel, kedden nálunk, szerdán pedig Prágában. Ezt még további 31 koncert követi! Lehet, hogy november végén Londonban is ugyanilyen intenzitással lépnek majd pályára, de az sincs kizárva, hogy jobb egy ilyen fárasztó turné elején találkozni a művészekkel. Mellesleg a „Világsztárok” sorozatban már kényszerűen megszokott két koncert helyett ezúttal nyilvánvalóan csak egy koncertet vállalt fel a trió, feltehetően a három hónapos körút fáradalmaira tekintettel.
Gilad Hekselman (1983) izraeli gitárművész-zeneszerző, aki a jazz Mekkájában, New Yorkban telepedett le még 2004-ben. Figyelemreméltó, hogy nem ontja a lemezeket, de amit kiad a kezéből, az zenei csúcsteljesítmény. Mindössze ez a hatodik saját albuma 2006 óta. Hangszere meglehetősen „felkapott”, több tucat kiváló gitáros van a színen, de nem mindenki nyert a Rising Star kategóriában a Down Beat kritikusainak szavazásán. Ő viszont ezek közé tartozik.
„Előélete” kiváló zenészek társaságában zajlott, csak a számunkra legismertebbeket említve: Mark Turner, Chris Potter, Anat Cohen, John Scofield és Esperanza Spalding. Nálunk február 3-án, a Jazz Showcase gálakoncertjén volt Bacsó Kristóf Triádjának vendége. (Mint megtudtam, Lionel Loueke-t helyettesítette a „Triad Pannon Blue” c. lemezének bemutató koncertjén.)
Hekselman partnerei közül a zongorista Aaron Parks az ismertebb, a most bemutatott „Ask for Chaos” c. lemezen is ő játszik, míg az afro-amerikai dobos, Kendrick Scott a turnéra csatlakozott kettőjükhöz Rush Abadey-t helyettesítendő. (A lemezre utalva még zárójelben megjegyzem, hogy azon a számok túlnyomó részét a ZuperOctave trió interpretálja, a maradékot pedig Hekselman GHEX-triója adja elő, amelyben Rick Rosato a bass-man, és Jonathan Pinson dobol.)
Aaron Parks (1983) kifejezetten sztárzenész, saját albumainak száma is tíz körüli, de számtalan lemezen volt sideman. Olyan nevek társaságában szerepelt, mint Terence Blanchard és Kurt Rosenwinkel, de játszott a James Farm kollektívában Joshua Redman és Eric Harland társaságában és Németh Feri „Night Songs” c. 2007-es lemezén is.
A fekete dobos, Kendrick Scott (1980) is büszkélkedhet négy saját albummal és vagy húsz lemezen játszott még. A „vasgyúró” alkatú dobos is bizonyította, hogy ez a hangszer ma már messze túllépett a kísérő funkción, önálló, egyenértékű művészeti produkció, mint bármelyik szólóhangszer. No és a saját rögeszmém, mely szerint a világ legjobb dobosai amerikaiak (elsősorban is a feketék).
A lemez annyira friss, hogy hivatalosan szeptember 7-én jelent meg. Persze a Youtube segítségével négy számot már pár napja meghallgathattam, és mondhatom az „ízelítő” meggyőzőnek bizonyult. Aztán a koncert napján még Simády Béla barátunk (aki persze a koncerten is ott volt) jóvoltából lemezkritikai rovatunkban is csupa jót olvashattunk róla, így aztán nem kis várakozással ültünk be kedvenc klubunkba kedden este.
Voltak, akik fanyalogtak, mondván, hogy ez már egy korábban kiaknázott fúziós stílusirányzat, de ahogyan ez a három zenész ezt elővezette, az azért meggyőző volt. Különben is melyik stílust nem szabad játszani, ha valaki(k) magas színvonalon művelik. Azért a grandiózus koncertkörút arra utal, hogy van érdeklődő erre a zenére. Nekem nagyon tetszett, pedig inkább konzervatív ízlésűnek mondhatnám magam.
Az új lemezükről játszottak olyan saját szerzeményeket, mint a „Tokyo Cookie”, a „Clap Clap”, a „VBlues,” a „Home to You” vagy a ráadásként elhangzott „Do Re Mi Fa Sol”. Több olyan szám is sorra került, amelyek majd a következő album zenei anyagát képezik. Tetszetős témák, remek, lendületes szánok, csodaszép balladák követték egymást mesteri kivitelezésben. Mint annyiszor, most is megállapíthattam, hogy egy ilyen élő koncert nemcsak azért élmény, mert az előttünk születő művészet mindig sokkal jobb, mint a konzervált zene, de az előadott darabok is jóval terjedelmesebbek, a szólók sokkal hosszabbak és összehasonlíthatatlanul fantáziadúsabbak, mint a „steril” stúdiómunkák.
A közönségbarát digitális technikával fűszerezett zene igazán zajos sikert aratott a túlnyomó részben fiatal hallgatóságnál. A két szólóhangszeres csak mérsékelten alkalmazta az elektronikát, a gitáros csak annyiban, hogy elektromos gitáron játszott, és amikor a billentyűs szólója hangzott el, akkor pedálja segítségével változott basszusgitárossá. Könnyed játékát egyfajta jó értelemben vett eklektikus stílus jellemzi, amely elsősorban a jazz és a progresszív rock elemeire épül. Meleg, fülbemászó soundja lenyűgöző. A technika spiritusz rektora Aaron Parks volt, aki a klub új Yamaha akusztikus zongorája mellett Rhodes billentyűsön is szólózott, és persze az elektronika más vívmányait is használta, amelyek számomra többé-kevésbé rejtélyesek. Minden esetre a gitárszólók alá sikerrel varázsolt basszusalapot a billentyűk sokaságával, miközben a hangszeres kíséretet is ellátta.
Az eredmény: lebilincselő zene volt, mindhárom hangszer esetében és az összhatást illetően is. Ahogy említettem is, nem vagyok egy nagy fúziós rajongó, de ez úgy volt jó, ahogyan elhangzott. Talán a Rhodes szólók egyike-másika volt számomra kicsit fülsértő, de összességében kolosszális élmény volt az egész produkció. A gitáros nagyívű szólói azért őt állították a középpontba, azaz „első volt az egyenlők között”. A dobos pedig felkerült az általam készített, kb. 15 fős listára, akiket már volt szerencsém látni Brian Blade-től Eric Harlandig.
Végezetül pedig örömmel láttam, hogy a hazai „szakma” is érdeklődéssel figyelte a vendégek játékát. László Attila, Komjáti Áron, Párniczky András, Bacsó Kristóf, Bágyi Balázs, Neumann Balázs, Kalmár Zoltán voltak azok, akiket a zsúfolt nézőtéren vagy a szünetben láttam, de persze többen is lehettek jelen. Ez is csak régi szlogenemet erősíti: „az élőzenét semmi sem pótolja”.
