A jazztörténet kiemelkedő klarinétosai – 6. rész: Jimmy Giuffre - A “Music Man”

Giuffre sorozatunk szempontjabol nem lenne különösképpen érdekes, hiszen kiemelkedő klarinétos felvételei és technikai megoldásai nem voltak, mégis a modern jazz kedvelők jelentős részének klarinétosként az ő neve ugrik be elsőként. Multiinstrumentalista lenne a legmegfelelőbb szó rá, hiszen játszott a klarinét mellett tenor-es baritonszaxofonon, zongorán, majd később mellé vette a fuvolákat és a szopránszaxofont is.

Jimmy Giuffre a Texas állambeli Dallasban született 1921. április 26-án Joseph Francis Giuffre (olasz bevándorló) és Everet McDaniel Giuffre fiaként.

Giuffre a Dallas Technical High School-ban és a North Texas State Teachers College-ban (University of North Texas College of Music) végzett. (Megjegyzés: a University of North Texas a mai napig a legjobb jazziskolaként szerepel a világ ranglistáján!)

Először Woody Herman nagyzenekarának hangszerelőjeként vált ismertté, amikor a „Four Brothers”-t (1947) írta. Az eredeti felvételen nem szerepelt, ott Herbie Stewart, Zoot Sims, Stan Getz és Serge Chaloff játszott. Giuffre elsőként az 1976-os Carnegie Hall-beli Herman búcsúkoncerten vállalt szerepet saját dalában, ahol Zoot és Getz mellett Al Cohn volt a negyedik testvér.

Pályafutása során kreatív, szokatlan hangszereléseket írt. Központi alakja volt a nyugati parti (west coast) jazznek és a cool jazznek.

1951-ben tagja lett a Howard Rumsey Lighthouse All Stars-nak Shorty Rogers és Shelly Manne mellett. A kaliforniai Hermosa Beach-en található Lighthouse a west coast jazz központja lett az 1952–53-as időszakban. Ez idő alatt Rogers-szel együttműködött számos, az All Stars számára írt műsorban. Az első felvétel, amelyet a Lighthouse All Stars adott ki, a "Big Boy" volt, amelyet ő és Rogers közösen írtak. Azonnali sláger volt Los Angeles-ben.

1953 szeptemberében elhagyta a bandát, és a szólókarrierje előtt a Shorty Rogers and His Giants tagja lett. Pályafutásának ezen a pontján Giuffre túlnyomórészt tenor- és baritonszaxofonon játszott.

Első trióját Jim Hall gitáros és Ralph Peña nagybőgős (később Jim Atlas váltotta fel) alkotta. Sikerük 1957-ben érkezett el, amikor Giuffre "The Train and the River" című művét a The Sound of Jazz című televíziós különkiadásban is bemutatták. Ez a triót Giuffre "blues-alapú folk jazznek" aposztrofálta. Ugyanebben a műsorban szerepelt Pee Wee Russell klarinétostársával egy laza jam session-re, a dal címe egyszerűen "Blues" volt.

Amikor a bőgős Atlas kilépett a trióból, Giuffre a helyére Bob Brookmeyer ventilpozanost szerződtette. Ezt a szokatlan hangszerelést részben Aaron Copland ihlette. A csapat látható a "The Train and the River” című számmal élőben az 1958-as Newport Jazz Fesztiválon forgatott Jazz on a Summer's Day című filmben.

1959-ben Giuffre egy triót vezetett Hall és Buddy Clark bőgőssel egy római koncerten, Olaszországban, ahol a színpadon megosztotta Gerry Mulligan zenekarával.

1961-ben Giuffre új triót alapított Paul Bley zongoristával és Steve Swallow-val nagybőgőn. Itt már figyelmét nagyrészt a klarinétra kezdte összpontosítani. Ez a csapat saját korszakában kevés figyelmet kapott, de később egyes kritikusok és zenészek a jazztörténelem legfontosabb zenekarai közé sorolták.

A free jazzt nem Albert Ayler, vagy Archie Shepp agresszív módozataiban kutatták, hanem a kamarazenéhez közelebb álló, halk, csendes légkörben. A trió dallam-, harmónia- és ritmuskutatásai még mai füllel is feltűnőek és radikálisak.

Thom Jurek írása szerint ennek a triónak a felvételei „az egyik legfontosabb dokumentumai a 60-as évek eleji jazz másik oldaláról”.

Giuffre, Bley és Swallow végül a teljesen improvizált zenét fedezték fel, néhány évvel megelőzve az európai szabadimprovizációs fellendülést.

Jurek azt írja, hogy a Free Fall, az utolsó lemezük, "olyan radikális zene volt, hogy senki, szó szerint senki nem állt készen rá, és a csapat nem sokkal ezután egy éjszakán feloszlott, amikor csak 35 centet kerestek dalonként egy szettben."

Az 1970-es évek elején Giuffre új triót alapított Kiyoshi Tokunaga bőgőssel és Randy Kaye dobossal. Giuffre olyan hangszerekkel bővítette arzenálját, mint a basszusfuvola és a szopránszaxofon. Egy későbbi felállásba Pete Levin szintetizátoron játszott, és Tokunaga helyére Bob Nieske basszusgitáros került. Ez a csoport három albumot rögzített az olasz Soul Note kiadó számára.

Az 1970-es években Giuffre-t a New Yorki Egyetem felkérte zenekari gyakorlat, valamint szaxofon- és zeneszerzési magánórákra.

Az 1990-es években Giuffre tovább tanított és fellépett. Felvételt készített Joe McPhee-vel, és újjáélesztette a triót Bley-vel és Swallow-val (bár Swallow basszusgitárra váltott, így a banda más hangzást adott).

Az 1990-es évek közepéig Giuffre a New England Conservatory of Music-ban tanított. Parkinson-kórban szenvedett, és utolsó éveiben már nem szerepelt. Giuffre tüdőgyulladásban halt meg Pittsfield-ben, Massachusetts államban, 2008. április 24-én, két nappal a 87. születésnapja előtt.

Klarinétozása erősen szaxofon alapú megközelítés volt, a klasszikus klarinéthangtól messze eső hangszínnel, mégis meleg és levegősen bársonyos soundot játszott. Klarinéthangja megannyi west coast felvétel nélkülözhetetlen kelléke.