JazzMa

Friss Hírek

PARÁDÉS VISSZATÉRÉS2018. szeptember 17.
KÁOSZT IGÉRT, BÉKÉT HOZOTT2018. szeptember 14.
GITÁRFENOMÉN A BJC-BEN2018. szeptember 13.
Jazz az árkádok alatt2018. szeptember 10.
Neumann Balázs: Faith2018. szeptember 10.
Bende Zsolt: Cycle of Change2018. szeptember 05.
SZÜLETÉSNAPI JAZZÜNNEP 2018. szeptember 04.
BALÁZS JÓZSI 402018. augusztus 28.
A CSÜTÖRTÖKI HÁZIGAZDA2018. augusztus 25.
BUDAPEST 19562018. június 22.

Lemezpolc kritika:
McLorin Salvant, Cécile - Dreams and Daggers

McLorin Salvant, Cécile: Dreams and Daggers 2018. február 14., Hevesi Lia

cecile-mclorin-salvant-dreams-and-daggers.jpg

Cécile McLorin Salvant – Dreams and Daggers (Mac Avenue)


Egy számomra már jól ismert név, a hozzá társuló megszokott bolondériával, kevésbé meglepő szélsőségekkel, zseniális ötletekkel, sok humorral, néhol szívszaggató vallomásokkal, máskor az életöröm kitöréseivel színesítve a zenei palettát – Cécile McLorin Salvant 2017-ben piacra dobta 4. albumát, amely a „Dreams and Daggers” címével már sugallja is, hogy a hallgató első osztályú jegyet váltott egy érzelmi hullámvasútra. Jegyeket kérem, irány a beszállás!

(Talán nem véletlen, hogy ez a CD nyerte a január végi díjkiosztón a so called „Best Jazz Vocal Album” kategória Grammy-díját!)

Most, hogy 3. alkalommal írom le a címben az énekesnő nevét, elmondhatom, hogy azt hiszem, ismerem munkásság, és kezdem dalain keresztül felfedezni a személyiségében rejlő szélsőségeket. Egyszer valóban az álmok, vágyak, kellemes emlékek boldogságában és illúziójában fürdik, amit dallamai rendkívül élvezetes pajkossággal, dinamikai változatossággal, éles ritmusváltásokkal, őrületig száguldó dallamvariációkkal kísérnek. Máskor viszont kicsit „eret szaggatósra” sikerül a nóta. Azért élek a drasztikus kifejezéssel, mert annyira tükrözik a balladák azt a mély fájdalmat, amelyet a valóság az énekesnőt magánéletében erős pofonok, avagy ahogyan ő fogalmaz, tőrök formájában ejtett lelkében.

Az elhaló éneklés, a sóhajokba fúló gondolatok, a váratlan és egyben éles kitörések - amiket a zongora helyenként disszonáns álló harmóniákkal, helyenként pedig fokozással, kísérteties skála játékokkal követ - jól prezentálják Cécile hangulatának ingadozásait, vagy fájdalmas emlékeinek megelevenedéseit. A bőgő is felsír helyenként, és a cinek is hangsúlyt adnak a szavaknak (lásd: „My Man Gone’s Now”). Nem lehet kiszámítani ezt a nőt, egyszer felsikít az emlék kísértésétől, egyszer pedig elcsuklik a dallam. Azt kell mondanom, hogy profin asszisztál az összhatáshoz Aaron Diehl (zongora), Paul Sikivie (bőgő), Lawrence Leathers (dob) és a Catalyst Quartet (vonós négyes).

Egy saját számmal („And Yet”) indul az „utazás”, amit a későbbiekben még néhány eredeti Salvant dal követ ( „The Worm”, „Red Instead”). Azt kell mondanom, nekem most ezek a saját számok nem igazán „jönnek át”. Megtörik a szokásos 4-7 perces időtartamot azzal, hogy 1 percesek, vagy akár annál is rövidebbek, így számomra hellyel-közzel megmagyarázhatatlanok. Olyan érzésem van, mintha ízelítőt kapnánk a valódi belső magból, azokból a hullámokból, amiken keresztül megy időnként Cécile, és amiknek viharos természetét tükrözik ezek a dalok. Érdekes koncepció a „Fascination”. Nehezen tudom elhelyezni az album kontextusában., de végülis Cécile-ről van szó, így bármi belefér. Számomra ez a vonós háttérrel kíséret másfél perc olyan, mintha egy operett részletből lenne ízelítő. Viszont egy gyönyörű és fülbemászó dallamív köszön vissza a „More” vokálos részeiben, a hegedű és a zongora játékában. Kicsit meghasadsz, kicsit elszomorodsz, kicsit fáj, de hát figyelmeztettelek, hogy ez egy hullámvasút!

Mivel maga az album vaskos 2 CD-t ölel fel, bőven hallunk jó kis up tempos swingeket a repertoárban. Ilyen a „Nothing like You , a „Runnin' Wild”, vagy a „Let’s Face and Dance Up”. Ez utóbbi egy Irving Berlin által írt gyöngyszem (csakúgy, mint a „The Best Thing for You„). Tetszik, hogy a ritmust szabadon kezeli az ének, áthidalva az up tempo rohanását, így a szöveg romantikussága ki tud bontakozni. A zongorista a végén tempóváltást eszközöl, a közönség mindent elsöprő tetszését kiváltva. A „Never Will I Marry” hasonló, mivel a walking bass-re szépen rásimul az ének, szintén kiegyensúlyozva a rohanó negyedeket. Végre itt ízelítőt kapunk a dobos játékából, egy jó kis dobszóló formájában. A „Devil May Care” jól ismert dallamát ügyesen pörgetik a zenészek a témavariációkon és a szólókon keresztül. A „You're Getting to Be a Habit with Me” szintén egy pajkos, húzós kis swing. A bőgő- és zongoraszólót nagy ováció kíséri, a dal lezárása el van húzva, disszonáns ál-befejezéssel, amit egy utolsó dallamív csillapít le, és végül kellemesen, a bőgő nyugtató hangjával zárul a dal.

Üdv, a balladák világában! Számomra leginkább ezeknél a keserédes nótáknál idéződik fel Ella Fitzgerald, vagy akár Betty Carter karaktere. Ilyen a „You're My Thrill”, ahol a dob seprűzése mellett többek közt hegedűszó kíséri a vallomást. A „Tell Me What They're Saying Can't Be True” egy gyönyörű ballada Buddy Johnson tollából. Becsülöm azokat az énekeseket, akik hitelesen énekelnek balladákat! Nem könnyű feladat, hiszen a választás mögött az esetek döntő többségében személyes érintettség húzódik meg, ami minden egyes alkalommal kicsit még fáj, amikor oda adod a közönségnek. „Mad about the Boy”… piszok dolog tud lenni a viszonzatlan szerelem, hát Cécile megpróbálta zenébe öltöztetni. Sikerült! Egyszer fent, egyszer lent, egyszer elég, egyszer kevés; pont ezt az érzést adja vissza a nóta.

Számomra külön kategóriát alkotnak a lemezen belül azok a dalok, amelyeknek nem célja a világmegváltó boldogság kikiáltása, sem pedig a fájdalom közvetítése. Ezek a művek inkább idilli, kellemes, békés atmoszférát teremtenek. A „Si j’étais Blanche” egy francia nyelvű kis chanson, amelyben a zongorista ismét nagyon ügyes figurákkal teszi imádnivalóvá a szólót. Nem bírom megállni, hogy ne tegyek egy vallomást! Oda vagyok ennek a fickónak (Aaron Diehl) a játékáért! Nagyon ízesen, pimaszul, időnként szellősén, időnként virtuózan, egyszer dominánsan, egyszer visszafogottan a háttérből, de mindig stílusosan szól.

Új ruhát kap az „I Didn't Know What Time It Was”, amit már az előző albumon volt szerencsénk megkedvelni. Egy új intro-val ismerkedhetünk meg, amiben a zongora rövid, de annál hangsúlyosabb off beat-ekkel teszi egy kicsit szaggatottá, zilálttá a sztori elbeszélését. Nekem bevallom őszintén, az előző albumon lévő variáció jobban bejött, de hát az, hogy átalakuláson esett át a dal a változást jelzi, az pedig elkerülhetetlen, hiszen ettől izgalmas az élet (többek közt). Az „If a Girl Isn't Pretty” egy kellemes és kedves dallam. Emlékeztet az „It Might as Well Be Spring” dallamára, vagy akár a Mary Poppins hangulatára. Többször előfordult, hogy Cécile dallamait egy mese háttérbe szőttem, képzeltem bele, mert annyira mesélnek, és annyira magával ragadóak. Megvan az olvasónak az a kép, ahogy egy gyerek ül a képernyő előtt és édesen, akaratlanul tükrözi a pofija a mesében történteket? Számomra a „Somehow I Never Could Believe” egy mini színdarab, ahol mellékszereplők vagyunk a főhős utazásaiban.

Végül az album egy velős szeletéről szeretnék még néhány szót ejteni. „Wild Women Don't Have the Blues” – ha a címe nem lenne elég árulkodó, nos, egy ízig vérig dögös bluesról szól a fáma. Kicsit kevély, kicsit irónikus, de semmiképp sem lagymatag! „You've Got to Give Me Some” - jaj de jó, nagyon tetszik! Mondjuk azért itt „se kutya” a zongorista, mivel a billentyűk mögött a szám erejéig Sullivan Fortner csiklandozza a billentyűket. Az eredetileg Bessie Smith által elmesélt történetet remekül közvetítik, a kölcsönös figyelem mókás és egyben remek összjátékot eredményez Fortner és Salvant között. Még egy húzós „Sam Jones' Blues” színesíti a palettát. Ki mondja, hogy az énekes nem színész? Cécile kiválóan hozza a dalaiban felbukkanó karaktereket. Nem látom ugyan a mimikáját, de a lelki szemeim előtt, ó ott nagyon is élénken váltakoznak az arckifejezései.

Nagyon csípem én ezeket a zenészeket (minimális elfogultsággal tekintve a zongoristára), annyira humoros, ötletes, játékos, el tudom képzelni, mekkora show lehet ilyen zenészekkel 1-1 próba! Szeretnék én is ott lenni!

Track list:

CD No. 1

  1. And Yet - Cécile McLorin Salvant / Paul Sikivie
  2. Devil May Care - Bob Dorough / Terrell Kirk
  3. Mad about the Boy - Noël Coward
  4. Sam Jones' Blues - Al Bernard / J. Russel Robinson / Roy Turk
  5. More - Cécile McLorin Salvant
  6. Never Will I Marry - Frank Loesser
  7. Somehow I Never Could Believe - Langston Hughes / Kurt Weill
  8. If a Girl Isn't Pretty - Bob Merrill / Jule Styne
  9. Red Instead - Cécile McLorin Salvant

10.  Runnin' Wild - Arthur Gibbs / Joe Grey / Leo Wood

11.  The Best Thing for You (Would Be Me) - Irving Berlin

CD No. 2

  1. You're My Thrill - Sidney Clare / Jay Gorney
  2. I Didn't Know What Time It Was - Lorenz Hart / Richard Rodgers
  3. Tell Me What They're Saying Can't Be True - Buddy Johnson
  4. Nothing like You - Bob Dorough
  5. You've Got to Give Me Some - Spencer Williams
  6. The Worm - Cécile McLorin Salvant / Paul Sikivie
  7. My Man's Gone Now - George Gershwin / Ira Gershwin / DuBose Heyward
  8. Let's Face the Music and Dance - Irving Berlin
  9. Si j’étais Blanche - Bobby Falk / Leo Lelièvre / Henri Varna

10.  Fascination - Cécile McLorin Salvant / Paul Sikivie

11.  Wild Women Don't Have the Blues - Ida Cox

12.  You're Getting to Be a Habit with Me - Al Dubin / Harry Warren



Vissza a lemezhez