JazzMa

Friss Hírek

Kis hírek – friss hírek2020. március 29.
Come Sunday2020. március 29.
Lloyd, Charles: 82020. március 28.
Shri: The Letter2020. március 26.
Poor, Ted: You Already Know2020. március 24.
MARADJ OTTHON!2020. március 22.
Monder, Ben: Day After Day2020. március 22.
Cegléd, Szabadság tér 5.2020. március 17.
A HOLD FÉNYÉBEN2020. március 05.
Ferenc Nemeth is calling2020. március 02.
Ray Brown (1926-2002)2020. március 02.
HÁROM KÉRDÉS - Nagy Emma2020. február 21.
PÁLYÁZATI FELHÍVÁS2020. február 19.
Az év fiatal jazz-zenésze V.2019. szeptember 14.

Világsztárok Magyarországon

Világsztárok Magyarországon - „Meredek” zene Fehérváron, azaz az első free jazz koncert Magyarországon

A 60-as 70-es években rendszeresen megrendezésre kerülő Alba Regia jazzfesztiválok révén a műfaj legkülönbözőbb irányzataival ismerkedhettek meg a hazai jazzbarátok

Tudni kell ugyanis, hogy az ország távolabbi szegleteiből is hatalmas tömeg verődött össze minden alkalommal, a budapesti „vájtfülűek” pedig vonaton, motorbiciklivel és az akkoriban még meglehetősen ritka személygépkocsival utaztak le a viszonylag közeli dunántúli kisvárosba. Akkoriban nem lehetett olyan kocsit látni, amelyben egy vagy két ember ült, inkább öten-hatan is nyomorogtak, csakhogy eljussanak az akkori idők magyar jazz Mekkájába.  Jellemző, hogy mivel jómagam miskolci származású vagyok, az Alba Regia fesztiválok idején budapesti lakásunk egy karavánszerájra emlékeztetett, hiszen nálunk szálltak meg azok a miskolci barátaim, akik velem együtt végeztek az ottani egyetemen, de balszerencséjükre valamilyen borsodi munkahelyen dolgoztak...


Armstrong Népstadionbeli koncertje, a két Ella-est az Erkelben, Peterson, Hampton, Acker Bilk, valamint a korábbi fehérvári évek fellépői (Johnny Griffin, Maynard Ferguson, Dave Pike, a Kenny Clarke-Francy Boland Big Band) mindannyian a hazánkban is jólismert szvinges, vagy mainstream modern jazzt képviselték és mint ilyenek, osztatlan sikert arattak.


the-trio.JPG


Nem így a „nemzetközi”-nek titulált The Trio, amelynek három tagja közül ketten amerikaiak voltak, nevezetesen Barre Philips bőgős és Stu Martin dobos, míg az együttes vezetője John Surman, a szaxofonok mestere – angol. A trió 69 öktóberében jött létre és mindhárman Belgiumban telepedtek le, így aztán nem volt probléma a próbákkal és a turnékkal sem. Jellemző, hogy a sokkal kreatívabb és „jazzbarátibb” légkör okán egyáltalán nemcsak fekete amerikaiak (akiknek a faji diszkrimináció miatt jó okuk volt átjönni) telepedtek le Európában, hanem fehér zenészek is, gondoljunk csak arra, hogy Charlie Mariano-tól kezdve Chet Baker-en át Stan Getz-ig, hány befutott amerikai zenész élt hosszabb-rövidebb ideig az Öreg Kontinensen.


john-surman.JPG


John Surman, akinek elsősorban a baritonszaxofon volt a hangszere, de szopránon és basszusklarinéton is játszott, 27 éves volt ekkoriban és angol létére olyan sikerek álltak mögötte, mint az 1968-as Montreux-i Jazzfesztiválon elnyert „Legjobb szólista” díj, vagy az 1969-ben a Down Beat magazinban a „Nagyobb elismerést érdemlő művészek” szaxofon kategória megnyerése... Hozzá képest a két amerikai „expatriate” valamivel idősebb volt.


barre-phillips-kep.JPG


A bőgős Barre Phillips (37) San Francisco-ból származott és a 60-as évtizedben olyan nagyágyúkkal játszott, mint Don Ellis, Eric Dolphy, Jimmy Giuffre, George Russell, Archie Shepp és Marion Brown, de még a New York-i Filharmonikusokkal is Leonard Bernstein keze alatt. A névsorból is látszik, hogy nem a dixieland kötötte le a figyelmét.

És végül, de nem utolsósorban a krisztusi korban lévő Stu Martin (33), aki a New York állambeli Liberty városában született, hogyne lett volna a free zene apostola. Ö aztán mindenkivel játszott rövid élete során Jimmy Dorsey-tól Cecil Taylor-ig, hogy csak a két végletet említsem. (Csak azért, hogy az olvasó elhiggye, Stu Martin esetében tényleg egy világsztárról van/volt szó, én biza elsorolom a további jazzikonokat is, akikkel nem egészen negyed évszázados pályafutása során 1956 és 1980 között játszott: Quincy Jones, Duke Ellington (!), Count Basie (!), Herbie Hancock (!), Lee Konitz, Dexter Gordon, Gary Burton, Zoller Attila, Charlie Mariano, John McLaughlin, Charles Mingus, Albert Mangelsdorff – a szerk.!) Ahogy mondani szokás igazán két végéről égette a gyertyát, ezt már külseje is elárulta, olyan bozontot addig aligha látott a – legfeljebb gombafrizurát toleráló – hazai közönség. Persze a vad külső egy végtelenül szerény, kedves, szeretetreméltó figurát takart. Még korai (1980-ban Párizsban családját meglátogatva érte a halál 42 éves korában) eltávozása után 20 évvel is idézi Leonard Feather mindmáig legfrissebb jazzenciklopédiája Stu Martin elhíresült koncepcióját, amit nem ártana a mai dobosoknak is megfontolni: „A dobosnak nyitva kell tartania a fülét arra, hogy mi történik körülötte, mert a dob elsősorban kísérő hangszer!”

A trió által előadott zene igazi free improvizáció volt, s mint ilyen, a rádiófelvételek nélkül nem is lehetne felidézni. Nem voltak elhatárolható témák, felismerhető dallamok, amelyekhez szoktunk, hanem csaknem végtelennek tűnő improvizációk, amelyek azonban a helyszínen, az orrunk előtt születve hihetetlen hatást gyakoroltak azokra, akik megsejtették benne azt a szabadságot, amit a nyugati világ intellektuális körei is hiányoltak, nem beszélve a szó szerint bezárt keleti táborról. Ezért aztán a közönség soraiban is kétféle reakciót váltott ki a produkció: vagy a kritikátlan lelkesedést, vagy pedig a teljes elutasítást. Hogy mindezzel a művészek is tisztában voltak, azt jól illusztrálja a dobos nyilatkozata, aki a következőképpen kommentálta a vegyes fogadtatást: „Bizonyára a free-jazz hangvétele volt szokatlan. Mégis érdemes volt „megnyitni a kaput”, hogy legközelebb a hasonló stílust játszó együttes már könnyebben találjon kontaktust a közönséggel.” Egyébként a fenti idézet Lovas Gyulának a Film, Színház, Muzsika című képes hetilapban megjelent – Stu Martin-nal, a koncert másnapján készített interjújából való. Ezt teljes terjedelmében olvashatják, igazán tanulságos. A maga nemében azért is rendkívül érdekes, mert azokban az időkben a legritkábban fordult elő, hogy a fellépő amerikai – de akár más nyugati – jazz zenészekkel készült interjú eljutott volna a nyomdáig.


stu-martin-cikk.JPG


Azt az – egyébként sem rögzített – beszélgetést pedig, amelyet az öltözőben közvetlenül a koncert után folytattam Stu Martin-nal, inkább egy ügynök közölte volna az „illetékesekkel”, ha hallotta volna, hogy milyen „kényes kérdésekről” esett szó. Ezúttal is meggyőződhettem arról, hogy ezek a nyugati „lázadó” fiatalok (ne felejtsük el, mindez csak pár évvel Woodstock, az Easy Rider, a 68-as párizsi események, Che Guevara halála, a vietnámi háborü, a prágai szovjet invázió stb. után volt) mennyire naivak, ami a Szovjetuniót és az ú.n. szocialista tábort illeti... Nagyon összebarátkoztunk, talán családnevünk azonossága miatt is, még évekig leveleztünk, pedig ő nemcsak „meredek” zenét játszott, de rendkívül önpusztító „meredek” életet is élt, mint már mondottam a korábbiakban. Szerencsére egy évvel később még egyszer találkozhattunk személyesen a következő – 1972-es – Alba Regia fesztiválon, amikor is az 1948-ban elment, aztán Amerikában világhírűvé vált hazánkfiát – Zoller Attilát – kísérte, a nagy gitárművész első hazalátogatása alkalmával. A beszélgetésen még Vajda Sándor bőgős, a hazai modern jazz egyik elsőszámú mestere is jelen volt, bár neki főleg a Barre Philips-szel folytatott kérdezz-felelekben kellett segítenem. Érdekességképpen még elmondom, hogy Stu Martin nyaggatásában még az ifjú Laux Józsi is részt vett, az Omega akkori dobosa, természetesen még „lelépése” előtt. Ő ugyan a pop-rock területén volt érdekelt, de ráérzett arra, hogy itt valami más történik a dobjátékot illetően, mint a kommersz műfajokban. Ezt – azt hiszem – már a dobfelszerelés is sejteni engedte, hiszen olyan csodás ütős arzenált, a dobok és cintányérok akkora mennyiségét, amit Stu fölényes biztonsággal uralt, kis hazánkban korábban még aligha láttunk.


stu-martin-alairas.JPG

 
A koncerten készített saját amatőr fotóm azért érdekes, mert a dobosra fókuszáltam, de a hajzuhatag alatt világosan felismerhető az előtérben játszó bőgős: Barre Philips.

Vissza az összes cikkhez