JazzMa

Friss Hírek

Kis hírek – friss hírek2020. március 29.
Come Sunday2020. március 29.
Lloyd, Charles: 82020. március 28.
Shri: The Letter2020. március 26.
Poor, Ted: You Already Know2020. március 24.
MARADJ OTTHON!2020. március 22.
Monder, Ben: Day After Day2020. március 22.
Cegléd, Szabadság tér 5.2020. március 17.
A HOLD FÉNYÉBEN2020. március 05.
Ferenc Nemeth is calling2020. március 02.
Ray Brown (1926-2002)2020. március 02.
HÁROM KÉRDÉS - Nagy Emma2020. február 21.
PÁLYÁZATI FELHÍVÁS2020. február 19.
Az év fiatal jazz-zenésze V.2019. szeptember 14.

Világsztárok Magyarországon

Világsztárok Magyarországon – V. (Alba Regia Videoton) Interjazz Fesztivál, 1971. május 13–15.

„Majdnem világsztárok Székesfehérváron” – Jazz zenei portálunk főszerkesztője és helyettese ezt az alcímet javasolta cikkemhez, amikor rám osztották a feladatot, hogy a ’71-es fesztiválról írjak. Igaz, tanácsukat jómagam provokáltam ki…

prospektus71.jpg


Igen, én provokáltam ki, hiszen amiatt aggodalmaskodtam, hogy az 1971-es fehérvári fesztiválon három év után először fordult elő, hogy egyetlen olyan művész, vagy formáció sem lépett fel, akit, vagy amelyet a Vörösmarty Színház közönségének minden rétege igazi sztárként fogadott volna. Főleg világsztárként! Mondhatni, a fellépő hírességek, hírességjelöltek és még az egyszerű tehetségek is megosztották a hallgatóságot. Ennek fő okát abban kereshetjük, hogy stílus terén még az előző évinél is tarkább volt a kép. A skála egyik szélén ott volt az Európában csupán másfél éve feltűnt The Trio, amely a szabad zenének mifelénk akkoriban nem éppen népes táborát vonzotta; ezzel szemben a másik oldalon Champion Jack Dupree foglalt helyet, aki egy személyben volt maga a megtestesült jazztörténet. Utóbbi a megszépült, gondtalan múlt üzenetét, előbbi pedig talán a jövő fenyegető látomását hozta el. Közöttük helyezhető el a svájci francia nyelvű rádió: a Suisse Romande „majdnem big band” jazzegyüttese, amelynek vezetője, Francy Boland éppen egy évvel korábban ugyanitt nagy sikerrel mutatkozott be a Boland/Clarke Big Band élén. Az utóbb említett zenekar tagjaként ismerhettük meg annak idején az angol tenorszaxofon-király Ronnie Scott-ot is, aki most saját triójával mutatkozott be. A hazai jazz reprezentánsai közül ezúttal Pege Aladár műsora keltett nagy várakozást – alig egy évvel kvartettjének montreux-i bombasikere után. Neves bőgőművészünk kvartettje ugyanis nem kevesebb, mint négy különböző díjat hozott haza Európa akkori legjelentősebb jazzfesztiváljáról. A jazz és a klasszikus zene vokális fúziójával kecsegtetette a közönséget a Linha Singers Csehszlovákiából. Tradicionális zenekarként első alkalommal fogadott lengyel formációt a fehérvári hallgatóság: a Warsaw Oldtimers-t; hasonló stílusú hazai együttesünk, a Benkó Band pedig most először léphetett fel nyugati vendégszólistával: az angol zongorista George Webb-bel.
A Fejér Megyei Hírlap május 18-i számában végre egy valóban hozzáértő (bár néha túlságosan is szigorú) szakembertől, Sárközi Gábortól olvashattunk összefoglalót a fesztiválról. Írásából gyakran fogok idézni cikkemben.
A fesztivál első napja – amely csütörtökre esett – éppen az utóbb említett formációval vette kezdetét. A hallgatóság főleg a brit szólistától várt sokat. A zongorista valóban hibátlanul és stílusosan játszott, azonban hiányzott valami plusz, például egy-egy váratlan ötlet, vagy kiemelkedő szólórész, ami feldobta volna a műsort. Sárközi barátunk némileg másként vélekedik cikkében: „A tradicionális jazz kedvelői bizonyára élvezettel hallgatták George Webb játékát. New Orleans-i stílusban bluest adott elő – mértéktartóan, egyszerűen. A Benkó Dixieland játéka ezúttal nem tudott olyan hangulatot teremteni, mint például legutóbb, amikor a helyi jazzklubban lépett fel.”


benkogwebb71.jpg


A teljesség kedvéért felsorolom az előadott (ismert) darabokat is. Benkóék bevezetőben a szólista nélkül adták elő az „At a Georgia Camp Meeting”, a Nagy Jenő bendzsószólójára épülő „Bye Bye Blues” és a „Fidgety Feet” című számokat. Következett George Webb műsorrésze, melynek során trióban és szólóban is játszott. Két blues között egy igazi 32 ütemes stride-piano darabot adott elő, ez volt a kíséret nélküli szólószáma, és még hozzáteszem, hogy a legelső (blues formájú) számban Webb még énekelt is. Befejezésül a zenekar és a vendég zongorista együtt adták elő a „Bourbon Street Parade”-t.


pegekoszegi71.jpg


A nap második produkciója a tervek szerint a Pege Kvartett műsora lett volna. A kvartettből végül is trió lett a szaxofonos Németh János más irányú elfoglaltsága miatt. Közbejött azonban még egy körülmény: a nap negyedik közreműködője, a Moszkva Kvartett is távol maradt, a rendezők pedig a váratlan helyzetet – még időben – úgy orvosolták, hogy Pegéék két vendégszólistát is kaptak: Kovács Andor gitárművészt, valamint Jiří Stivín-t, az akkor még fiatal, de nagyon tehetséges csehszlovák fafúvóst, aki alt- és szopránszaxofonon, valamint fuvolán is kimagasló tudásáról győzte meg a közönséget. Ezáltal kiváló bőgősünk műsorblokkja valóságos jutalomjátékká terebélyesedett, amely három részre tagozódott. Elsőnek a Pege Trió (Szakcsi Lakatos Béla – zongora, Pege Aladár – bőgő, Kőszegi Imre – dob) adott elő két számot (Lakatos: Postaláda, Pege: Montreux-i invenciók).


szakcsipege71.jpg


A következő részben Kovács Andorral kibővülve, kvartettben került sor a gitárművész két kompozíciójára; az első egy meglehetősen összetett, változatos tempójú, szvitszerű darab, a második pedig egy avantgárd jellegű szám volt. A harmadik műsorrész – talán nem túlzás ezt állítanom – nemcsak a csütörtöki nap, hanem a teljes háromnapos műsor egyik legemlékezetesebb mozzanataként maradt meg a fesztivál hallgatóságának emlékezetében. A prágai és a budapesti jazzművész nemcsak hangszertudásban, hanem humorban is egymásra találtak ezen az estén. A közös repertoárból három szám címét jegyeztem fel. Elsőnek Kozma József kedvelt örökzöldjét, az „Autumn Leaves”-t adták elő; a másik szám Stivín humorral teljes kompozíciójaként maradt meg emlékezetemben, címe: Séta egy kiskutyával. Végül pedig John Coltrane immár standardként ismert ¾-es metrumú repertoárszáma, az „Afro Blue” (Mongo Santamaria szerzeménye! – a szerk.) szolgált a közös improvizáció keretéül.
Ismét a Fejér Megyei Hírlap néhai kritikusától, Sárközi Gábortól idézek: „Jiří Stivín játéka valóban szenzációt jelentett: káprázatosan virtuóz művésze hangszerének, pontosabban: hangszereinek… Fuvolán adta elő a jazzmuzsikusok kedvelt témáját, Kozma világhírű slágerét, a Hulló leveleket. Kitűnően improvizált a jól ismert és sokat játszott témára – improvizációját mindvégig követni lehetett. Szopránszaxofonnal előadott „Afro Blue” című szerzeményét (Természetesen nem Stivín szerzeménye – MJ.) a közönség óriási tapsviharral jutalmazta – megérdemelten. Nem nehéz megjósolni: Jiří Stivín Európa első számú szaxofonosa lehet – ha még nem az… Produkciójának értékét külön emeli az a tény, hogy Pege Aladár együttesében aratott sikert. Pege a maga hangszerének legjobbja Európában. Tipikus szólista-egyéniség, aki az alkalmazkodásra szinte képtelen. (A jazztörténet sok ilyen művészt ismer!) Néhány szólójának zenei értékében már-már kételkedünk: virtuozitása helyenként öncélúvá válik, és alig követhető.”


jiri-stivin71.jpg


Az est zárásaként került sor Ronnie Scott formációjának várva várt bemutatkozására. Az angol tenoros ezúttal trió felállásban játszott; a Hammond-orgona jelenléte megengedte a basszusjátékos mellőzését. Az ominózus hangszert – amely egy alkalommal megmakacsolta magát, és a szó szoros értelmében bele kellett rúgni, hogy végre megszólaljon – Mike Carr kezelte; a dobos székében Tony Crombie ült. Az előadott hét-nyolc darab több mint felében Jo Stahl énekesnő adott elő ismert standardeket, musical-számokat. A trió saját darabjaival együtt többnyire a modern mainstream irányvonalát képviselte a produkció – némi bárzenei beütéssel, talán az orgona miatt. Többek között a „Love For Sale”-t, a „Cry Me A River”-t, a „How High The Moon”-t hallhattuk az énekesnőtől, valamint ráadásként a My Fair Lady-ből a „Lovely”-t, amelyet nálunk „Csudijó”-ként ismernek. Az instrumentális számok közül nevezetesen csak Michel Legrand „Figyeld, mi történik” (Watch What Happens) című kompozíciójára emlékszem – a Cherbourgi esernyők című film zenéjéből.
Sárközi Gábor a következőket írta az együttesről: „… Ronnie Scott triója játszotta a legigényesebb, ízig-vérig modern jazzmuzsikát. Scott is – mint Stivín – igen jól képzett muzsikus, improvizációi technikásak, és ami a legfontosabb: végig érezzük a témát, és figyelmünket teljesen leköti, sohasem unalmas. Játékában néha Stan Getz hatását éreztük. Jo Stahl énekesnő a témákat szépen adta elő, jó jazz-stílusban, azonban nem improvizált.”
A maratoni hosszúságú második napon öt teljes produkciót láthatott-hallhatott egymás után a Vörösmarty Színház közönsége. A műsornyitó taglalásában ezúttal is részint Sárközi barátom egykorú cikkére hagyatkozom: „A pénteki koncertet szintén egy tradicionális stílusú együttes vezette be: a Warsaw Oldtimers nevű lengyel jazzegyüttes. Megemlíthetjük az együttes trombitásának (a zenekarvezető Henryk Majewski – kiegészítés tőlem) szép szólóját a közismert „Star Dust” című számban. Érdekes kísérlet volt a „Fekete és fehér” című kompozíció, amelyben dél-amerikai és tradicionális elemeket ötvöztek egymással.”
Talán annyival egészíteném ki, hogy a lengyel tradicionális jazznek jelentős hagyományai vannak. Már az ötvenes-hatvanas években járt Budapesten Zygmunt Wichary dixieland-együttese, valamint a Skowronski-zenekar. Az Oldtimers vezetője, a fentebb említett trombitás Majewski is ehhez a generációhoz tartozik, már 1959-ben lemezeket készített korábbi zenekarával, a New Orleans Stompers-szel. Az Oldtimers másik kiemelkedő egyénisége, a zongorista Mieczysław Mazur a fehérvári koncerten szólóban is játszott, mégpedig egy lassú és egy gyors tempójú ragtime-ot, igen stílusosan.


warsaw-oldtimers.jpg


A dixielandet egy olyan formáció követte, amilyen tulajdonképpen egészen újszerűnek számított az Interjazz fesztiválok történetében. Egyszerű vokálegyüttessel, vagy vokállal kombinált zenekarral már találkozott a Vörösmarty Színház közönsége, ez alkalommal azonban az énekegyüttesek speciális fajtája kapott meghívást Fehérvárra. A prágai Linha Singers neves német és cseh klasszikus zeneszerzők műveinek swingesített változatát adta elő. Ezt az irányzatot ebben az időben Európában egyedül a Párizsban működő Swingle Singers művelte.


linha-singers.jpg


Újfent átadom képletesen a szót néhai Sárközi Gábor riporter úrnak: „Az 1963-ban alakult Linha Singers érezhetően a világhírű Swingle Singers együttes nyomdokain halad. Barokk szerzők, (köztük főleg a cseh barokk mesterei) műveit adják elő jazz stílusban. Hangzásuk egységes és lendületes. Az ilyen stílusú együttesek sokat tehetnek azért, hogy a csak jazzt ismerő és kedvelő közönség megszeresse az úgynevezett komoly zenét is.”
Kiegészítésül megjegyzem, hogy valóban barokk szerzők műveinek átdolgozásait hallhattuk túlnyomó részben, ám akadt itt anyag Beethoventől (aki bécsi klasszikus), valamint Schuberttől is (aki pedig romantikus szerzőnek számít). A többségi barokk zenét a cseh mesterek mellett Telemann és a nagy Bach képviselte. Okvetlenül meg kell említenem név szerint a nyolctagú vokál vezetőjét: Jiří Linha énekest és hegedűst, valamint a kísérő jazzegyüttes tagjait: Daniela Tarabová (fuvola), Václav Cibulka (zongora), Luděk Hulan (nagybőgő) és Josef Vejvoda (dob). A bőgősről feltétlenül el kell mondanom, hogy ő az ötvenes-hatvanas évek csehszlovák jazzéletének egyik központi alakja, aki Gustav Brom, majd Karel Krautgartner egykori legendás zenekarának is tagja volt.
A következő műsorblokkot Gallusz György zongorista-billentyűs személye fogta össze. Műsorának első részében Vajda Sándor bőgőzött és Kovács Gyula dobolt. A trió a Moll blues című Gallusz-számot, valamint McCoy Tyner „Four Bye Five” című darabját adta elő. A második „félidőben” a zongorista átült elektronikus-billentyűs hangszeréhez, s az új trióban már Jeszenszky György basszusgitározott, és Kovács József dobolt. Műsorukban egy Jerome Kern-, majd egy Jackie McLean-kompozíció, végül Gallusz Video-beat című többtételes műve hangzott el. A fesztivál szórólapján szerepelt még a Gallusz Trió vendégeként Kósa Zsuzsa énekesnő neve is. Bevallom, zavarban vagyok, mert erre utaló jelet sem a jegyzetfüzetemben, sem Sárközi Gábor sűrűn idézett cikkében nem találok. A Film Színház Muzsika 1971. június 5-i számában Petrányi Judit cikkéhez is csak egy fénykép jelent meg a művésznőről, a cikk szövegében semmi. Ha cserben is hagyott emlékezetem, az nyugtat meg, hogy vagy elmaradhatott a vendégszereplés, vagy nem is lehetett az nagyon jelentős epizód, ha ennyire hiányzik annak visszhangja.
Ismét a Sárközi-cikkből idézek: „A Gallusz Trió kétféle felállásban játszott – merőben kétfajta zenét. Az első részben free stílusú jazzt játszottak, Kovács Gyula dobolt, Vajda Sándor bőgőzött. Kovács Gyuláról eddig is tudtuk, hogy ragyogóan technikás, s amit már Pegével kapcsolatban elmondtunk, reá is érvényes: improvizációi néhol elszakadnak a zenétől, s még hangulatban sem a témából következnek, öncélúvá válnak. A második részben a Gallusz Trió eredeti felállásában játszott. Mint annyi más együttes Európában: improvizatív beatzenét játszottak – kitűnően.” (Hadd jegyezzem meg, hogy ez idő tájt már gyakran alkalmazták erre a stílusra az „improvizatív rockzene” kifejezést is. – MJ.)
A csütörtöki nap negyedik fellépő együttese úgy került a műsorba, mint Pilátus a Credóba. Eredetileg Jugoszláviából érkezett volna erre a napra az Ico Kelemen Quintet, amely az utolsó pillanatban lemondta a közreműködést. Így a Német Demokratikus Köztársaságból ugrott be helyébe a Günther Fischer Quintet. A közönség érezhető ellenszenve egyáltalán nem a német illetőségnek szólt, jóval inkább a türelmetlenségből fakadt: mielőbb látni-hallani kívánták a napot lezáró The Trio nevű, nyugatról érkező formációt. A hallgatóság a későbbiekben beletörődött a megváltoztathatatlanba, sőt többé-kevésbé még élvezte is a csupán három, de terjedelmes kompozícióból álló műsort, amely nagyrészt modern-avantgárd stílusúnak volt mondható. A számok változatos tempóban, többféle metrumban és ritmusképletben hangoztak el. A 4/4-en kívül hallhattunk itt 6/8-os, 7/4-es és még bonyolultabb képleteket is. A zenekarvezető Fischer zenei fantáziában és hangszertudásban is kiemelkedett társai közül. Különösen szopránszaxofon-játékában volt erős Coltrane-hatás tapasztalható, amellett még tenoron és fuvolán játszott. A kvintett többi tagja is megérdemli, hogy részletezzem felállásukat: Rainer Lakomy (zongora), Fried Baumert (gitár), Wolfgang Greiser (basszusgitár) és Wolfgang Schneider (dob).


barre-phillips71.jpg


A német zenekar műsora után elkövetkezett a nap, és talán az egész fesztivál egyik fénypontja: a brit John Surman (bariton- és szopránszaxofon, basszusklarinét), az Egyesült Államok-beli Barre Phillips (bőgő), valamint Stu Martin (dob) részvételével létrehozott „The Trio” nevű együttes műsora. Az emlékezetes eseményről immár külön, egy remek cikkben számol be kollégám, a Hivatásos Jazzrajongó – „Meredek” zene Fehérváron, azaz az első free jazz koncert Magyarországon címmel, amely ugyancsak a „Világsztárok Magyarországon” sorozatunkban található. Jómagam néhány gondolattal egészíteném ki írását.
A szóban forgó esemény előtt – emlékezetem szerint – mindössze két alkalommal hallhattam Székesfehérváron teljes műsorukban free zenét játszó együttest: 1967-ben és ’68-ban. Első alkalommal a zürichi Pierre Favre Quartet-től (a neves Irene Schweitzer zongoristanő közreműködésével); az ő játékukban számomra a tempó állandó változása, hullámzása, az egyes darabok alaplüktetésének tudatos bizonytalansága volt újszerű és emlékezetes. A következő évben az amsterdami Free Jazz 4-tet játékát láthattam-hallhattam Pierre Courbois vezetésével. Ezt a produkciót már teljes káoszként és az agresszivitás zenei kifejezéseként éltem meg. Az azóta eltelt három év alatt szemléletem finomodott, talán nyitottabb és toleránsabb lettem az irányzat tekintetében, de igazából nem tudtam azt megkedvelni. Az ugyancsak free jellegű The Trio játékára visszaemlékezve azonban annyit állíthatok, hogy aligha láttam-hallottam mindaddig olyan őszinte átéléssel, hittel és meggyőző erővel játszani ilyenfajta zenét, mint azt ők tették annak idején.


stu-martin71.jpg


A helyi Hírlapban írt kritikájában Sárközi Gábor némileg más véleménnyel volt: „John Surman Trio-járól írni a legnehezebb… Szinte nem lehet másként fogalmazni: a közönség elkábult a zenéjétől – és meghökkentő öltözéküktől… Barre Phillips és Stu Martin ruhája pontosan illett zenéjükhöz – ebben a zenében az ilyen fogalmaknak: téma, dallam, egyenletes ritmuslüktetés – nincs értelme. Hogy a közönség miért fogadta olyan lelkesedéssel? Nálunk ilyen még nem volt. Egy biztos: a jazz jövője nem ez.” A kritikus szkepticizmusa sajnálatos, mégis elgondolkoztató.


john-surman71.jpg


A napot záró triókoncertnek azonban még egy utójátéka is volt, mégpedig a szomszéd Velence Szálló éttermében: egy spontán létrejött jam session, amely kísértetiesen hasonlított az egy évvel korábbihoz: annak John Crocker klarinétos (a Chris Barber Band tagja) volt a főszereplője. És még egy fontos különbség: az 1970-es történetet Csányi Attila barátom mesélte el, ez alkalommal azonban saját magam voltam az eset szem- és fültanúja. Amikor belépek, már javában folyik a „jam”: John Surman kezében szopránszaxofon, mellette kreolos bőrű, jóképű fiatalember, piros mellényben, klarinétozik. Blues-körökre (mondhatjuk úgy is, hogy rock ’n’ rollra) „kevernek” felváltva. Lényeg a 12 ütemenként ismétlődő harmóniasor, erre a legkönnyebb (mester szinten pedig valójában a legnehezebb) improvizálni. Akkoriban az étteremben afféle kaméleon jellegű cigányzenekar játszott; ha a vendégeknek éppen táncolni volt kedvük, pillanatok alatt megtörtént a metamorfózis: a cimbalmos a dob mögé ült, a brácsás gitárt vett a kezébe, és készen állt a tánczenekar.
Egyszer csak megjelenik egy másik szoprános: a német Günther Fischer, és a helyszín egyre inkább kezdi egy jazzklub benyomását kelteni. A hangszerek „négyeznek”, beszélgetnek egymással. A táncosok megállnak, körbefogják és kíváncsian figyelik a muzsikusokat. A szünetben elkezdődik (vagy immár folytatódik?) a barátkozás. Surman szóba elegyedik, önjelölt tolmács segítségével, a klarinétossal; elkéri a hangszerét, majd alaposan vizsgálgatja: – Ilyen volt nekem is, amikor tanulni kezdtem… de nem egészen! Ez a billentyű nem volt itt! Itt, lenn viszont volt még kettő… Lassanként alábbhagy a lelkesedés, a kíváncsiskodás. Ki-ki visszavonul a helyére, asztalához ül, és lenyugszanak a kedélyek.
Az utolsó nap négy produkciójából elsőnek a hazai V. Amatőr Könnyűzenei Fesztivál és verseny jazz kategóriájának győztes együttese és énekes szólistái kerültek sorra. A Székely Quartet tagjai: Vígh Péter (trombita), Székely János (zongora), Lantos Iván (bőgő) és Pogonatosz Nikosz (dob); fuvolán közreműködött: Dobos Tamás; énekesek: Maróti Magdolna és Berki Tamás. A zenekar elsőként Clark Terry „Brotherhood of Men” (Az emberek testvérisége) című számát adta elő. Másodiknak Gershwin híres „Summertime”-ja hangzott el Maróti Magda előadásában, az együttes bossa ritmusú kíséretével. Végül a jól ismert, lüktető „Fever” (Láz) zárta a műsort Berki Tamás énekével. Mindkét énekes darabhoz Berki Tamás írta a magyar nyelvű szöveget.
Sárközi Gábor rövid kritikája a formációról: „… említsük meg Székely János amatőr jazzegyüttesét: tehetségesek, fejlődőképesek. A két énekes magyarul énekelt jazzt, bizonyítva annak a nagyon elterjedt véleménynek az ellenkezőjét, hogy jazzt csak angolul lehet énekelni.”
Ami ezután következett, arról immár harmadszor kellene használnom „a fesztivál egyik csúcspontja”, vagy „egyik legemlékezetesebb mozzanata”, vagy hasonló minősítést. Champion Jack Dupree bluesénekes és egyúttal boogie woogie-zongorista élvezetes módon és mégis hiteles stílusban visszarepítette a hallgatóságot a jazzmuzsika hőskorába. Dupree művészete valódi népművészet abból a korból, amikor még a mindennapi élet, a szórakozás és a kultúra összefonódott, egységet alkotott. Hadd idézzek néhány mozzanatot műsorából. Bemutatkozó száma egy blues volt, amelyben énekét azzal kezdi: „Én sohasem jártam iskolába”. Aztán egy szenzációs boogie-paródiát láthattunk-hallhattunk, amelyben mereven előrenyújtott karokkal üti a billentyűket, mint valami zenegép kalapácsai; és ez lehunyt szemmel hallgatva mégis igazi boogie woogie-nak hangzott. Aztán hallhattuk Ray Charles „What ’d I Say” című, némileg modernebb számát, amit ő a saját ízlésének megfelelően „archaizált”, régebbi stílusúvá változtatott. Az Építők Művelődési Házában előző este a helyi Jazzklub által rendezett nyilvános jam session szabadon formálódó műsorában is Dupree jelentette a fő attrakciót. Csodálatos módon a legmodernebb zenészek is (mint például a bőgős Barre Phillips) együtt tudtak vele működni.
Újra Sárközi Gábortól idézek: „A szombat esti koncert szenzációja Champion Jack Dupree néger zongorista játéka volt – illetve műsora. Mert amit ő csinált, az valójában egyszemélyes showműsor volt. Egészen más értelemben, mint John Surman triója. Dupree is elkábította a közönséget. Egy hamisítatlan New Orleans-i kocsma játékos hangulatát hozta el a Vörösmarty Színházba. Hatása alól azok sem tudták kivonni magukat, akik egyébként nem kedvelik a régi jazz-stílusokat. Páratlan élmény volt! ”


vukan-gyorgy.jpg


A szünet utáni első műsorblokkra eredetileg a Tomsits Quartet immár sokadik bemutatkozását hirdették; ez szerepelt a szórólapokon, plakátokon is. A zenekarvezető-trombitás azonban nem jelent meg a fellépés helyszínén. Ezekben a napokban vette kezdetét ugyanis Vukán György és Tomsits Rudolf között a sajnálatosan évekig elhúzódó mosolyszünet. Rossz nyelvek szerint ezt valami csip-csup plakátügy robbantotta ki, talán valahol tévesen egy Tomsits-koncertet Vukán Quartet névvel hirdettek meg. A sors fintora, hogy Fehérváron ez alkalommal valóban egy Vukán-formáció lépett fel, mégpedig a Vukán Trió, amelyből hamarosan egy doboscsere után kialakult a sok évig sikeres Vukán–Berkes–Jávori Trió. Ezen az estén a zongorista Vukán mellett Berkes Balázs bőgőzött és egyelőre még Rosenberg Tamás dobolt. A műsort záró darabban a hegedűs Deseő Csaba vendégszólistaként egészítette ki a triót. Négy szám hangzott el: elsőnek az „All the Things You Are” Jerome Kern-től, aztán egy ballada, Bill Evans kompozíciója, majd egy 6/8-os darab. Végül Deseő Csaba közreműködésével Lou Donaldsonnak egy 7/4-es metrumú szerzeményét játszotta el az immár kvartettnek nevezhető formáció. A műsorismertető „Kígyócsont” címmel konferálta be az utolsó számot.
Ismét hallgassuk meg Sárközi Gábor érdekes gondolatait! „Dr. Vukán György együttese volt számomra a legnagyobb élmény a háromnapos fesztiválon. Vukán játéka átgondolt, fegyelmezett és nagyon tartalmas. Nehéz dolog, de hitem szerint a magyar együttesek közül dr. Vukán György triójának van a legnagyobb esélye arra, hogy nagy múltú és a fehérvárinál rangosabb fesztiválokon is sikerrel szerepeljen.


suisse-romande71.jpg


Az estet – és egyúttal az egész fesztivált a „Jazz Group Radio Suisse Romande”, azaz a svájci francia nyelvű rádió jazz-zenekara zárta, Francy Boland vezetésével. Éppen egy éve, hogy óriási sikert aratott a fesztiválon a Boland/Clarke Big Band, ezért sokan azt várták – a karmester azonosságából kiindulva – hogy ezúttal annak valamiféle sűrített változata fog megjelenni. Az elképzelés részint beigazolódott, már ami a nemzetköziséget illeti, hiszen Svájc maga is hivatalosan négy egyenrangú nemzet szövetségi állama, továbbá az Egyesült Államokból Európába áttelepült két kiváló muzsikus – Benny Bailey és Slide Hampton – erősítette a csapatot, nem is szólva a már korábban svájci állampolgárságot nyert Eric Brooke-ról vagy a karmesterről, aki pedig Francois Boland névvel született belga. Maga a 12 tagú zenekar a harmincas évek elején még big bandnek számított volna; manapság ez a létszám inkább átmenetet képez a kis- és a nagyzenekar között. Az együttes saját megjelenésében is igazolta egyediségét: fúvósai enyhén ívelt, egyetlen félkörben sorakoztak a színpad előterében – talán a sztereóhatás kedvéért. (Nem úgy, mint egy tisztességes big bandhez illik: hátul a trombiták, középen a harsonák, elöl a szaxofonok!) Bosszankodhatott is a megyei Hírlap akkori kitűnő fotóművésze, Kabáczy Szilárd, aki optikájával sehogy sem tudta bevenni a teljes első sort: vagy a két pozanos maradt le a jobbszélről, vagy a hangszere mellől a főnök-zongorista. Végül, hogy sértődés ne legyen belőle, mindhárman láthatatlanná váltak – lásd a mellékelt képet!
Mielőtt a zenére rátérnék, ismertetem az együttes összetételét. (A felsorolás a fúvósok esetében balról-jobbra követhető a képen.) Reeds: Robert Croisier (bariton, tenor, alt, klarinét, basszusklarinét), Jean-Pierre Dupuis (tenor, klarinét), Luc Hoffmann (szoprán, alt, fuvola, klarinét), Tony D’Adario (tenor, klarinét). Brass: Eric Brooke, Benny Bailey, Raoul Schmassmann (mindhárman trombita és szárnykürt), Slide Hampton (harsona), Joe Stupin (harsona, vibrafon, ütők). Ritmuscsoport: Francy Boland (zongora, billentyűs), Bob Jaquillard (bőgő) és Stuff Combe dob.


stuff-combe.jpg


Megfigyeltem, hogy a szaxofoncsoportban főleg szopránon és fuvolán serénykedő Luc Hoffmann észrevehetően egyfajta „másodkapitány” szerepet töltött be a zenekarban, valamint ő konferálta be mind a kilenc előadási darabot – választékos francia nyelven. Hogy végre rátérjek a zenekar stílusára: amellett, hogy számos kitűnő improvizációt hallhattunk – nemcsak a két sztárvendégtől, hanem például a kivétel nélkül svájci illetőségű fafúvósoktól is –, mégis meg kell kockáztatnom azt a meglehetősen negatív minősítést is, hogy többségében amolyan „entellektüel-zenét”, előre kimódolt, kicsit sznobisztikus jazzt hallhattunk, ahol a spontaneitás valamelyest háttérbe szorul. Talán csak a két színes bőrű amerikai vendég – Bailey és Hampton – tudta szólóival ebből a „szigorított” keretből kiszabadítani magát hosszabb-rövidebb időre. Pedig most Boland nem sajátította ki magának a komponálás jogát, mint általában a Kenny Clarke-kal közös nagyzenekarában. Ezúttal a zenekar többi tagjától is származtak darabok, például D’Adarió-tól, a dobos Stuff Combe-tól, sőt a Zágrábi Big Band bőgős-vezetőjétől, Miljenko Prohaska-tól is, aki ez idő szerint csupán „külsős” volt, nem játszott az együttesben. Az elhangzott kompozíciójának címe viszont nagyon jellemző a zenekar meglehetősen hideg stílusára: „Two Sketches in Different Modes”, (vagyis Két vázlat, különböző hangnemekben). A címek egyébként is szinte kivétel nélkül elvont fogalmakat takartak, például Boland: „Metastase” (Áttétel), D’Adario: „The Light” (A fény), Combe: „Metamorphose” (Átváltozás) stb. A koncert hangulata a közepe felé kezdett oldódni, és a végére egészen felszabadulttá válni, amikor is az utolsó öt között három Slide Hampton-darab is elhangzott. A neves harsonásnak így nemcsak remek szólóival, de végül kompozícióinak („A Time For Love”, „This Generation” és „C. B. But Not Count Basie”) optimizmust sugárzó kicsengésével is sikerült a hallgatóságot felrázni és az előadók mellé állítani.
Utoljára idézem Sárközi Gábor cikkéből – amely a Fejér Megyei Hírlap egykorú számában jelent meg – a fesztivált lezáró zenekarról szóló részt: „A svájci Rádió Big Band muzsikáját azok élvezhették igazán, akik ismerik a modern kompozíciós zenét. Francy Boland szerzeményei értékes zenei művek. A szólók – elsősorban Slide Hampton pozan- és Benny Bailey trombitaszólói őszinte sikert arattak; azok előtt is, akik nem járatosak a modern, úgynevezett komolyzene világában.”


benny-bailey.jpg

Vissza az összes cikkhez