A Kenny Garrett Quartet koncertje a BJC-ben (vol. 2)

Az első este sajnos nem tudtam ott lenni, de a hozzám is gyorsan eljutó “pletykák”a hétfői koncertről arra engedtek következtetni, hogy könnyen lehet, életem eddigi egyik legnagyobb élménye várhat rám a Budapest Jazz Clubban. Azt kérték tőlem, hogy írjak egy beszámolót, hogy “szaxofonos szemmel” milyennek láttam a koncertet. Nos, ebben a pillanatban akkor ignorálom is a kiadott “parancsot”, és ahelyett, hogy Garrett brilliáns hangszeres tudását kezdeném boncolgatni (amivel úgyis mindenki tisztában van), inkább arról írnék pár sort, ami számomra ennél sokkal, de sokkal nagyobb tanulság volt. Az történt ugyanis , hogy a világ talán legelismertebb ma élő altszaxofonosa olyan közvetlen volt a színpadon, mintha egy popkoncerten lennénk. Végig úgy kereste a kapcsolatot a közönséggel, hogy az egy pillanatig sem volt tolakodó vagy hiteltelen. Szimplán szokatlan. De ne szaladjunk ennyire előre.

Miután az elmúlt nagyjából egy hónapban úgy hússzor legalább volt szerencsém végighallgatni a “Seeds from the Underground” –ot, azt gondoltam, legalább nagyjából van fogalmam arról, mire számíthatok a koncerten. Tévedtem. Azt az energiát, amit ezek az urak élőben tudnak átadni, nem  hiszem, hogy képes lenne bármilyen stúdiófelvétel reprodukálni, vagy akár csak megközelíteni.  Nemes egyszerűséggel lehengerlő, kapaszkodni kellett a székbe. Ahogy bekezdték a “J. Mac” című számot, nagyjából tíz fokot emelkedett a hőmérséklet az egyébként is csordultig telt nagyteremben, és azt mondhatom, hogy egy pillanatra sem ült le a koncert . A zenekarban a szaxofonos kivételével egyik posztot sem a lemezen hallható személy töltötte be, azonban a Corcoran Holt- McClenty Hunter ritmusszekció elképesztő motorként működött, a Benito Gonzales helyett “beugró” Vernell Brown Jr. zongorajátéka pedig szintén meghökkentően jó volt.

Vernell and Corcoran

Detroit - sheet

Welcome Earth Song

A muzsikusok, és főleg természetesen Garrett egyéni kvalitásairól bizony hosszú oldalakat lehetne írni, de -mint már említettem- nem ez a célom.  Inkább visszakanyarodnék kicsit a már említett extrovertált színpadi viselkedésre. Nyilván más kultúrája van nálunk az egész jazz-nek , és a koncertre járásnak is, mint Amerikában, így az emberek nagyrésze alapvetően a jazzkoncert szó hallatán vagy a kemény ülőkés hangversenytermekre gondol, ahol kilométeres távolságból távcsővel figyelheti a zenészeket a komolyzenei koncertekhez hasonló körülmények és szabályok között, vagy a füstös, kicsi kocsmákra , ahol meg úgy kell átrágnia magát a színpadon, ha épp egy bizonyos helyre szólítja a kötelesség a második és a harmadik sör között. Na de olyat, hogy valaki egy közepes méretű, hybrid (egyszerre a jóértelemben vett klub és a hangversenyterem tulajdonságait is magába foglaló) teremben ennyire modern elemeket is magában hordozó zenét játsszon, és közben énekeltesse, meg tapsoltassa a közönségét?

Kenny sings

Yo!

Kenny Garrett a német turistákat énekelteti

Everybody's happy, még Tóth Viktor is

Ez egészen szokatlan felénk. És mi is van emögött? Talán így könnyebb eladni a “produkciót”? Nem, nem, én úgy gondolom, hogy itt sokkal inkább arról van szó, hogy Garrett-ék azért vonják be (még jobban) a közönséget, hogy átélhessük ugyanazt a katarzist , ugyanazt a transzállapotot, amit ők zenélés közben. Európában már gyakran szinte teljesen kizárjuk a jazz afrikai gyökereit (melynek alapja a közösségi spirituális- és transzélmény), annyi minden integrálódott a műfajba (természetesen ez is érthető, hiszen egész más alapokon nyugszik a mi kultúránk). Garrett viszont a mai napig látványosan kapaszkodik ezekbe a gyökerekbe, miközben nemhogy ott van a kezében a modern szaxofonozás összes eszköze, de talán azt mondhatjuk, ő maga is lenyomatot hagyott ezekben az eszközökben.  A legeslegkomolyabb értelemben vett elsőosztályú, igazi jazz koncert volt, túl sok mindent nem is lehet hozzáfűzni. Vannak dolgok, amiket intellektuális módon nem lehet, és nem is érdemes megközelíteni, mert sokkal mélyebbről származnak. Számomra ez az este azt bizonyította be, hogy lehet úgy játszani modern jazzt, hogy a közönség ne az előadók aktuális zeneelméleti/hangszertechnikai fétiseivel találja szembe magát, hanem azt érezhesse, valóban meg lett szólítva, be lett vonva. Jó hallani, hogy játszanak még ennyire  élvezhető, energikus , hagyományokra építő és mégsem konvencionális mainstream jazzt ilyen magas szinten.

És mégjobb hír, hogy  mostanában alaposan el vagyunk kényeztetve ilyen koncertekkel, hiszen  Joshua Redman és Kenny Garrett BJC-s fellépése után nem egészen egy hónap múlva már érkezik is a legendás dobos, Al Foster zenekara…