Miles Davis 100 éves - Nemzetközi Jazznap Nagykanizsán

Gondoltam, hogy egy kis csavart teszek az idei Nemzetközi Jazznap beszámolójába, s a Miles Davis 100 Tribute Quintet koncertjének memoárját a Mester 100. születésnapjára időzítem, egyfajta „didn’t see it’s coming” effektussal mindenkinek.

Szóval nem is oly rég egy közeli-közeli koncertteremben itt Nagykanizsán a Nemzetközi Jazznap alkalmából a kerekévfordulós születésnapos Miles Davisnek szentelődött az este.

Nem is kérdés, az est háziasszonya, a Honvéd kaszinó igazgatónője Halmos Ildikó jó érzékkel és időzítéssel kötötte össze e két évfordulót. A koncert előtti expozéjában ki is tért erre a „nemvéletlen” konstellációra, melyet Horváth Jácint Nagykanizsa polgármestere követett.

Jó érzés, amikor egy jazz-szerető polgármester fejezi ki örömét megnyitóbeszédében utalva arra, hogy látszódik, hogy Kanizsa domináns jazz-múltjából erős törzsközönség van jelen a mai napig, amit bizonyít az intézmény falai közötti számos teltházas jazzkoncert.

A szakmai méltatást a helyi jazzguru, Halász Gyula avanzsálta, aki némi Miles-érdekességgel örvendeztetett meg bennünket.

A quintet tagjait nem is igazán kell bemutatni a JazzMa.hu olvasóinak, hiszen ez az öt, kivételesen tehetséges zenész közismert számos formációból számunkra. Persze a most először idekattintóknak adok némi mankót, így engedjetek meg néhány mondatot a tagokról.

Fekete-Kovács Kornél immáron 37 éve koptatja a trombita rezét és a világot jelentő deszkákat. Zeneszerző, karmester és producer is a trombitás szerepköre mellett. Nevéhez fűződik a Modern Art Orchestra megalapítása, gyakorlatilag az egész magyar zenei életet átszövi munkássága. Tanár, elkötelezett az ifjúság megszólításában, az alkotói munkába bevonásukban.
Andy Middleton közismert amerikai származású tenor- és szopránszaxofonos. Már 9 évesen a zenész családjának köszönhetően kapcsolatba került a fúvós világgal. 20 éve költözött Bécsbe, ahol a híres Bécsi Zene- és Előadóművészeti Egyetemen tanít a 10 saját és 8 közreműködőként felbukkanó lemezzel bíró zenész.

A két régivágású művész mellett egy ifjabb titán, Oláh Krisztián fergetegesen játszik a fekete-fehér billentyűkön. Az alig 30 éves fiatalember számos nemzetközi és hazai díj és elismerés tulajdonosa, játékstílusa egyedisége okán vakon is felismerhető.
Barcza Horváth József a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem díjazott tanára a bőgőkirály, aki klasszikus alapokat ötvözi egyéni világértelmezéseivel. Játéka közben teljesen átadja magát a zenének, szinte itt sincs – csak a hangszerrel rezdül együtt a koncerteken.

Éles Máté, az ifjú huszonéves, kinek diplomakoncertje majdnem egy hét múlva lesz a BJCben, az újgenerációs jazzdobosok egyik kiemelkedő alakja. Precíz, finom játéka kellemes a fülnek, remekül simul bele játékával változatos stílusú jazzformációkba.

Itt az ideje végre, hogy ejtsünk néhány szót magáról a koncertről is. A koncert nem kimondott, de erőteljes domináns céljait én abban éreztem, hogy egyrészt tisztelgés a nagyság előtt annak 100. születési évfordulóján, másodrészt közelebb hozni Miles munkásságát a közönséghez, nomeg a múlt és a jelen zenei összecsatornázása, zenei híd létrehozása. A híd, melyen minden stáció Miles Davis hatalmas életművének egy-egy fontos megállója volt.
A dalok között Kornél átvezetéseiben hallhattunk sok információt Miles-ról, arról a korszakról, a zenei változásokról, a zene akkori funkciójáról és céljáról, igazi jazztörténelmi betétek választották el a stílusban egyező, de hangvételben mégis más és más dalokat.
Elsőként az 1963-as „Joshua” standard taktusai színuszoltak a színpadról a teltházas nézőtér felé, majd a közismert „Four” következett, ahol mindenkinek alkalma volt a saját világát is beleszőni ebbe a nagyszerű dalba, a szólók lehetőséget biztosítottak az egyéni íz és tudás megcsillogtatására.

Ezután a „So Near, So Far” jött, majd a Jackie McLean  jegyezte „Little Melonea” ritmikája ejtett rabul bennünket. A „Boplicity” ez igazi Miles klasszikus, csettintettem is egyet virtuálisan és ismét realizáltam, milyen hatalmas zenei munkásságot hagyott ránk Miles Davis.

Majd következett egy meglepetés, Kornél nem átkötött, hanem lekötött: de szerencsénkre a már bő egyórás koncertnek nem a vége, csak egy kis szünet következett.

A szünet után egy nagyobb hangvételű dallal kezdett a quintet: a „Filles De Kilimanjaro” nyitotta a második félidőt. „Pee Wee” (Tony Williams) , majd egy Wayne Shorter kompozíció, a „Pinocchio” ritmusos össz- és szólójátéka következett. A „Flamenco Sketches” klasszikus hangzását élvezhettük egy kissé elnyújtott verzióban, melyért senki sem panaszkodott. A dal Miles talán legismertebb albumának, a „Kind of Blue”-nak egyik erős támasztópillére, igazán szívből-szívbe tépő hangszeres játékkal.

Befejezésként maradva az albumnál egy másik erős nótával, az „All Blues”-zal búcsúztak a tapsviharral és örömkönnyekkel küszködő publikumtól.

Ezek után már nem volt merszünk visszahívni a fiúkat, mert – lehet egyedül vagyok ezzel a véleményemmel – szerintem ez az előadás így lett kerek és egész.