Bill Frisell, Triple Door, Seattle, Washington, USA, 2015. április 6.
Már lassan 25 éve, hogy Bill Frisell hirtelen elhatározással, (eredetileg "gyermek-felnevelési" célból) New York-ból átköltözött Seattle-be. Vagyis pontosabban a Seattle várossal szembeni, leginkább csak komppal megközelíthető, zöld, nyugodt és idilli Bainbridge Island szigetre. Így aztán Seattle-ben Frisell-t nem csak nagy koncerttermekben lehet látni, hanem néha lemegy játszani kisebb klubokba, mint amilyen például a Tractor Tavern (country-zenére specializálódó, ragadós padlójú, sörszagú lebuj), vagy a barátja és zenésztársa Wayne Horvitz által fenntartott Royal Room (külvárosi kis étterem, színpaddal és gyenge hangosítással). Tegnap éppen egy helyi, "Common Acre" mezőgazdasági projekt számára rendezett jótékonysági koncert részeként a Triple Door-ban lépett fel. A Triple Door a jobbak közé tartozik a városban a koncerthelyek sorában, habár a levegőben kavargó távolkeleti ételszag kicsit zavaró és az evőeszközök zörgése gyakran elnyomja a csendesebb részeket a koncerteken.
Egy felejthető country énekes-gitáros előzenekar után kis szünet következett, majd Bill besétált a színpadra egy piros-szürke nagykockás - stílusában nagyjából a zakó és a háziköntös között félúton elhelyezkedő - (talán?) blézerben. Fekete ing, sötét farmernadrág, piros zokni és szürke, fehér pöttyös tornacipő egészítette ki a ruházatát. Ritkás ősz hajával, kerek szemüvegében, kicsit megilletődötten hunyorgott a lámpák alatt - olyasféle benyomást keltve, mintha bocsánatot kérne a közönségtől, hogy sajnos csak őt, az őrült zenetudóst sikerült a szervezőknek ideszervezni mára - aztán leült a színpad közepére kitett faszékre (lábai előtt mindenféle effekt-generátor és loop-osító "kütyü”), és egy jó órát játszott.
Egy óra szólógitár. Megszakítások nélkül, a számok megnevezése nélkül, a közönséggel csak a zene nyelvén kommunikálva. Csak egyszer állt meg egy pillanatra, és kért bocsánatot, mondván, hogy kicsit náthás, de reméli, senkit nem fog megfertőzni a közönség soraiból, aztán folytatta a zenélést. A végén pedig felállt, megint hunyorgott egy kicsit, megköszönte a közönségnek a türelmet, és kisétált. Volt még egy tízperces ráadás, és ennyi, vége.
Kicsit olyan volt az egész, mintha Bill-t a saját otthonában, a nagyszobában, gyakorlás, vagy saját magának való gitározás közben "kaptuk volna el". Amely otthon természetesen azon a távoli Bill Frisell-i bolygón helyezkedik el, amelyet Bill az elmúlt 30-40 év alatt felfedezett és kialakított magának. A Frisell-i hangzást nehéz leírni szavakkal, de valahol a blues, a folk, az Americana, a jazz és a klasszikusok elemeiből épül. Bill többnyire visszafogottan játszott, talán "dalokat?" ("folk song"-okat), illetve azok alapjaiból felépített kompozíciókat, néha effektekkel, loopokkal, néha teljesen "meztelen" gitárral. A csodaszép motívumok ki-be úszkáltak; egy-egy szilánkot el lehetett "kapni" (igen, ez itt egy Monk motívum, igen, ez most a "Days of Wine and Roses", igen, ez talán megint valami folksong lehet), de aztán a dallam átalakult, mutált, és továbbillant, hogy egy másik kövesse a sorban.
Habár Frisell lemezei a jazz-szekcióban voltak a lemezboltokban (amíg még voltak lemezboltok), Bill nem használja a jazz megszokott szótárát, és még csak meg sem próbálja a hangjegyek gyors sorozataival (vagy bármi mással) "elkábítani" a közönséget. Láthatólag arra törekszik, hogy a fejében jövő-menő melódiákat kibontakoztassa, elénk rakja, abban a formában, ahogy ő azokat belül hallja. Nagyon őszintén, és nagyon tisztán: semmi "parasztvakítás". Néha kicsit "feljebb nyomta" az effekteket, egy kis Hendrix-es intermezzo is megjelent (hiába, Seattle-ben vagyunk, Jimi Hendrix szülővárosában), de többnyire az a visszafogott, utánozhatatlan gitárhang szólt, amit az utóbbi tíz év lemezein hallhatunk. Semmit nem akart leplezni; időnként a fejét csóválta; bocsánatkérően ki-kipillantott a közönségre, mintha azt mondaná: "ne haragudjatok: látjátok, én próbálom, próbálom, de nem engedelmeskednek az ujjaim".
Bill Frisell, mint azt már sok interjúban elmondta, nem tartja magát technikailag valami nagy gitárosnak. Az a véleménye, hogy nem tud sem gyorsan, sem túl komplexen játszani. Mindig meglepődik, ha valaki őt a "nagy gitárosok" között emlegeti. És mégis, "valamit tudhat", mert a szakmai és a közönséglisták élén van minden évben. Ez a csodálatos, egyedi hangzásvilág, amit felépít, megkapó, ellenállhatatlan, belső fényektől csillogó és nagyon emberi - mindennek a mai koncerten is tanúi lehettünk.
