Apáti János: Over the Rainbow 2011. augusztus 09., Csányi Attila
Harmadik CD-jével jelentkezett Apáti János, mégpedig ismét egy szóló zongoralemezzel. A hagyományos jazz hívei jól tudják, hogy Apáti jólismert alakja ennek a műfajnak, de az talán nem mindenkihez jutott el, hogy hányféle minőségben vesz részt évtizedek óta a zenei életben. A Pécsi Zeneművészeti Főiskolán szerzett diplomát, de trombita és zeneszerzés szakon. Már akkor zenekart szervezett és vezetett, volt zeneiskolai tanár, aztán a Balaton Táncegyüttes zenei vezetője, korrepetitora és hangszerelője, az Olajbányász Fúvószenekar karmestere. Fellépett többek közt a Drezdai Nemzetközi Dixieland Fesztiválon a Molnár Dixieland trombitásaként, és sokan emlékeznek még a budai Szakasits Árpád úti Művelődési Ház egyik koncertjére, ahol a szegedi dr. Molnár Gyulával vívott klarinét (!!!) párbajt. Ma is vezeti saját Apáti Dixieland Band-jét és növendékei már régen önálló együtteseket irányítanak.
Egy „stride piano” szólóalbummal jelentkezni 2011-ben nem túl merész elképzelés? Valószínűleg nem. Hiszen ennek a zenének ma is népes hallgatótábora van, ugyanakkor ilyen stílusú hangfelvétel az egész magyar hanglemezkiadásban alig található. Solymossy (Lulu) Lajostól maradt néhány ilyen felvétel, de ő 1956-ban „disszidált”, és Szabó József követte őt elképzeléseiben, egészen korai, 1965-ben bekövetkezett haláláig. Apáti János 20 közismert dallamot dolgozott fel. Ezek között szerepelnek a dixieland- és swingkorszak dalai, két közismert ragtime kompozíció („The Entertainer”, „Bohemia Rag”), amelyeken valószínűleg hagyománytiszteletből nem változtatott semmit, hanem hű maradt az eredeti kiadáshoz. Kiválasztott viszont két régi magyar slágert („Lehoznám néked a csillagokat” és a „Minden asszony életében”), amelyek gond nélkül beilleszkednek Apáti tradicionális világába. A lemez a stride zongorázás sokféle árnyalatából mutat be szemelvényeket. Ez a zongorastílus magyarul, a lépegető basszus nevet kapta, de sokan csak egyszerűen ingabasszusnak nevezik. Ennek alapja, hogy az első negyedre egy basszus, a másodikra egy akkord, a harmadikra egy másik basszus és a negyedik negyedre ismét egy akkord hangzik el. Ez az alapot fejlesztették már az 1920-as években a harlemi zongoristák valóságos művészetté, bonyolultnál bonyolultabb betétekkel és díszítésekkel tarkítva. Az előbb említett, mondjuk az első negyedre eső basszushang megduplázva, oktávban szólal meg, majd nemsokára az oktáv helyett decima (pl. C és a tíz hanggal feljebb levő E, természetesen egyszerre, vagy ha nem éri el, megszólaltatható törve is, ami azt jelenti, hogy egymást nagyon gyorsan követve) és mindebből a balkéz, szép melodikus ellenmeneteket talál ki a jobbkézben megszólaltatott és ritmizált dallammal egyidőben. Az igazi stride zongorázáshoz a zongoristának nagy balkézre van szüksége, hogy az említett decimatávolságokat át tudja érni. A kéz alkalmassá tételére, már a zongora megalkotása óta történtek kísérletek. Néha egész riasztó történetek keringtek az ilyen gyakorlatokról, de az közismert, hogy a kinyújtott balkéz kisujja és a hüvelykujja közötti távolságot kitartó munkával sok esetben lehet növelni, akár akkorára is, hogy az említett decimameneteket nehézség nélkül játszani tudja. Apáti János zongorajátékában nyomot hagyott több stílusteremtő zongorista játéka is. A mostani lemezen Art Tatum jobbkezes díszítőművészetének újragondolásával is gyakran találkozhatunk. Nem Tatum másolásáról van szó, hanem a díszítések rendszeréről. És még egy megjegyzés is idekívánkozik. Az előző, immár hat éve készült szólólemezhez képest a kiválasztott darabok harmonizációja is összetettebbé vált. Említettük a stride zongorázás különböző árnyalatait. A lemezen szereplő standard.ek annyi előadó annyi elképzelése szerint kerültek már feldolgozásra, hogy azt gondolhatjuk, ezekről már minden bőrt lehúztak. Mégis találhatunk újabb üdítő és kifinomult ötleteket. Pl. a „Yes Sir That’s My Baby” című darabban, de csak ebben az egyben, a lemezen felismerhető, egy mára már elfelejtett, de egykor nagyon népszerű zongorista, Zez Confrey egészen speciális zongoranyelvezete. Ez a szerző, a „Novelty Rag” megteremtője, a máig népszerű „Dizzy Fingers”, vagy még inkább, a „Macska a zongorán” című darabokban használja ezeket a látványos fordulatokat. Az árnyalatok egy másik oldala, amikor a „Tiger Rag” második felében, vagy még inkább, a „Song of the Vagabounds” című darabokban egészen aszkétikus, szikár ingabasszust használ kontrasztként. Az a zenehallgató, aki hajlandó egy kis nosztalgiázásra, és aki egyszer-egyszer hajlandó elfelejteni a modern stúdiótechnika és a számítógép által létrehozott hangcsodákat, jól teszi, ha ezt a lemezt a polcára helyezi, hogy alkalmanként ebben az eltűnő világban is elmélyedhessen.
